Bagi Gábor et al. (szerk.): Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 17. (Szolnok, 2008)

Írások az ünnepeltről és az ünnepelttől - Selmeczi László: Szabó István 65 éves

kérdés, hogy a Munkásmozgalmi Múzeum gyűjtőmunká­jában gyakorlatilag már megalakulásától kezdve túllépett a számára meghatározott kereteken, és igyekezett alkalmaz­kodni az általános európai folyamatokhoz. Alapvetően en­nek a féllegális gyakorlati tevékenységnek a következ­tében válhatott 1990-ben a Munkásmozgalmi Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeum szerves részévé, s gyűjteménye az intézmény állandó kiállítása legújabb kori részének alapjává. Ez a folyamat azonban általában vidéken, még inkább Szolnok megyében, jelentős nehézségekbe ütkö­zött. Az apparátusok alkalmazottai között nem egy akadt, aki már azt is elitélte, ha egy muzeológus a XX. századi helyi társadalomnak azt a szegmensét is tanulmányozni merte, amelyre a forradalmi munkásmozgalom hatóköre nem terjedt ki. Szabó István a vázolt körülmények között dolgozott egészen a rendszerváltásig. Muzeológiai tevé­kenységének a lényege megegyezett minden, hivatásában elkötelezett történész muzeológus kortársáéval: az adott körülmények között a múzeumi gyűjtő- és feldolgozó munkát a legújabb kor időhatárain belül hogyan lehet a he­lyi társadalom minden rétegére, így az egykor volt pol­gárságra is kiterjeszteni. Ebből következően Szabó István munkája során tör­vényszerűen arra kényszerült, hogy a politika, még inkább a helyi politika által meghatározott igen szűk kereteket megpróbálja kitágítani, leszámítva azt a kezdeti időszakot, amikor még a Kaposvári Gyula által összegyűjtött történeti muzeológiai anyag leltározása során szerzett olyan tárgy- ismeretet, amelyet a későbbiekben már csak kiegészíteni, bővíteni kellett. Csak néhány példát hadd említsek erre a törvényszerű törekvésre: ilyen volt az emberi élet fordulóit bemutató tervezett kiállítássorozatból az egyetlen meg­valósult, a Gyermekkor című, amelynek történeti része a XX. századi városi, kisvárosi világot mutatta be, s igen rokonszenvesen. Az emberi létnek ily módon történő (ti. nem osztályszempontú) megközelítése az ideológia helyi őreiben bizalmatlanságot keltett, s bár a kiállítás a Műve­lődési Minisztériumtól nívódíjat kapott, a kiállítást elem­ző, Szolnokon szervezett országos szakmai tanácskozáson azt jelentős muzeológiai újításként értékelték, ennek elle­nére a megyei illetékesek a tervezett sorozat további ré­szeit már nem engedték bemutatni. Ilyen volt fellépése (Szabó Lászlóval együtt) a kecskeméti konferencián, ahol szemléletében, tartalmában és módszerében ma is érvé­nyes kísérletet tett a legújabb kori muzeológia sajátossá­gainak (a korábbi történeti korszakok kutatásával összeha­sonlítva nehézségeinek és előnyeinek) meghatározására. Akkori javaslatai ma oral history, valamint magántör­ténelem, mikrotörténelem címszavakon váltak ismertté. Azonban Szolnok megyében az illetékesek ezt a szemlé­letet, ezeket a gyakorolni ajánlott módszereket is túlzottan veszélyesnek ítélték, s a Múzeumi Leveleknek azt a számát, amely a konferenciáról beszámolt, zárolták, terjesztését megtiltották. A hetvenes évek második felétől, amikor ugyanezek az elvek már fölülről irányítottan, mint komp­lex kutatás, komplex múzeumi kiállítás, mint életmód­kutatás váltak kívánatossá, a központi irányelvek, javasla­tok szerzői természetszerűleg feledkeztek meg arról, hogy ennek a szemléletnek egyik hazai úttörője Szabó István volt. Végső soron, a XIX. századi észt nemzeti felsza­badító mozgalom társadalmi jellege miatt, a keretek egy­fajta kitágításaként foghatjuk fel, — bár Szolnok és Tallinn „testvérvárosi” kapcsolatai hivatalosak voltak —, észt kutatásait, a szolnoki állandó észt kiállítás meg­rendezését. Szabó István olyan értelmiségi, aki a szellemileg egy- ívásúak baráti társaságában nyílik meg, ott érzi igazán jól magát. Olyan körülmények között szereti kritika alá verni gondolatait, ahol nincsenek tabu témák, ahol következ­mények nélkül lehet őszinte. Azokat az eszmecseréket, nemegyszer szinte vérre menő vitákat szereti és igényli, amelyekből a vitapartnerek gondolatilag is, lelkileg is épülhetnek. Közösséget igényel a szakmai munkában is, ízig-vérig team-munkás. Ezért is volt állandó résztvevője a Szolnok megyében megrendezett interdiszciplináris gyüj- tőtáboroknak, szakmai expedícióknak (irányította azok történeti szekcióját), és ezért hívták szívesen más mú­zeumi szervezetek is, sokfelé az országban. 0 pedig ment, mert a szakmai közegben jól érezte magát, s emellett nem mellesleg a tudományos programokat lezáró konferenciá­kon, az ő résztémáját feldolgozó előadásaival, a gyűjtő­táborok eredményeit bemutató kötetekben megjelent cik­keivel tágíthatta érdeklődési körét, megerősíthette szakmai tapasztalatait. A különféle múzeumi szakágak képvise­lőivel és a képzőművészekkel való rendszeres találkozá­sok tovább szélesítették látókörét, és gazdagították szem­léletét. Szabó István másik nagyon fontos jellemvonás­csokra nagyfokú szerénysége és önzetlen szakmai segítő­készsége. Soha nem pusztán a maga hasznát nézte, nem azt kereste, hogy mi az ő számára fontos. Ha úgy látta, hogy egy-egy szakmai probléma feldolgozásához másnak talán nagyobb kedve van, talán könnyebben megoldhatja, ön­zetlenül segítette. Ha úgy vélte, segíthet valakinek, együtt dolgozhat valakivel, azonnal háttérbe helyezte még oly jogos egyéni érdekeit is. Törvényszerű tehát, hogy szak­mai munkásságának nem jelentéktelen részét társszer­zőként, legszorosabb munkatársaival: Szabó Lászlóval és Egri Máriával közösen írott tanulmányai, cikkei teszik ki. Szolnok megye kultúrtörténete szempontjából már most jól láthatóan kiemelkedő helyet foglal el az általa gondo­zott, a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz munkálatai során felállított, majd rendszeresen bővített Szolnok megyei köz­ségtörténeti adattár anyagának hasznosítása a néprajzi atlasz és az Adatok Szolnok megye történetéből 1—11. összeállításánál. Előbbi kötetben Szolnok megye XVIII—XIX. századi történetének azokat a folyamatait hangsúlyozta, amelyek a népi kultúra megértéséhez szük­ségesek, míg utóbbi kötet tervezetének, megvalósítási programjának egyik kidolgozója, s a megye 79 telepü­léséből 34 történeti összefoglalásának szerzője is volt. Életútját szemlélve nem feledkezhetünk el egy fontos helyi körülményről sem. Szolnokon ugyanis, lényegében véve a rendszerváltásig, a Damjanich Múzeum volt az egyetlen olyan intézmény, ahol a történettudományt és társtudományait (régészet, néprajz, művészettörténet) hivatásszerűen művelték. A helyi kulturális életben a Damjanich Múzeumra rótt feladatoknak megfelelni tör­vényszerűen együtt járt azzal, hogy a múzeumi dolgozók, köztük az ünnepelt is, szűkebb szakmájuk mellett köteles- ségszerűen, s érdeklődési körüktől függően, más terüle­10

Next

/
Oldalképek
Tartalom