H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Havassy Péter: Új állandó kiállítás a gyulai várban

kezdhették felülről és alulról egyaránt. Az első mód kíméletesebb volt, mert a nyakszirtre vagy a mellkasra mért első nagy ütés gyakran halálosnak bizonyult. Ellenben az alulról felfelé haladó eljárásnál az áldozat még élve szenvedte el végtagjainak összezúzását, és sokszor csak az utolsó ütéssel jött el a megváltó halál. Magyarországon az utolsó kerékbetörést 1785-ben Horián és Kloskán hajtották végre. Minősített halálbüntetési nem volt a karóba húzás is. A lefelé szélesedő kihegyezett szálfába (nyársba) belehúzták az áldozat testét, s ha gyors halálát akarták, akkor a karót nemes szervbe vezették. Az ügyesebb hóhérok azonban úgy végezték a karóba húzást, hogy a közszemlére kitett elítélt még napokig kínlódott a nyárson. A „szemet szemért" elvből kiindulva az úgynevezett tükröző végrehajtások közé tartozott a gyújtogatok, valamint a sátán és a pokol tüzeivel való szövetség megtorlásaként a boszorkányok tűzhalálra ítélése. Minősített halálbüntetési nem volt továbbá a vízbefullasztás, a megkövezés és a megnyúzás, horogra vetés. Természetesen akadtak egyedi végrehajtási módok, pl. Kassán a tüskesírba fektetés és karóval való átveretés, Eperjesen a lóbőrbe varrás, de idetartozott Dózsa György rettenetes kivégzése is. Az itt bemutatott fontosabb tárgyak: pallosjog jelvénye pallossal, oszlopakasztófa típusok, lefejező tőke lefejező bárddal, hóhérpallos, hóhérszék, kerékbetörő kerék, karók kötéllel, oszlop kötéllel és máglyával, horogravető állványzat, horoggal és kötéllel. Börtön (kínzókamra) Kínzóeszközök A kínzást, kínvallatást (tortúrát) különösen a súlyosabb bűnökkel gyanúsítottak esetében alkalmazták. Fő célja a vallomás kikényszerítése, a bűntársak kilétének felderítése volt. A vallatás a kínzóeszközök bemutatásával kezdődött, s ha ez hatástalan maradt, akkor először a végtagok különböző módú összeszorítására került sor. Erre elsősorban a hüvelykszorító és a lábcsavar („spanyol csizma ") szolgált. A kínzókötelet (kötélfűzőt) a karra hurkolták, s fűrészelő mozgással iszonyú fájdalmat okoztak. Felhúzhatták azonban a kínzósúllyal, kővel megterhelt áldozat egész testét csigán átvezetett kötélre, vagy szétfeszítés céljából vallatólétrára is. A kikötött vádlottat ezt követően égették, szurkálták és más módon kínozták. Alkalmazták a kínzóhengert („spékelt nyulat") is, melynek szögekkel kivert felületét többször végighúzták az áldozat testén. A hússzaggató pók ollószerűen mozgatható eszköz volt, mellyel a hóhér a vádlott testét, különösen mellkasát tépdeste. A kínzókörtét (szájkörtét) azért használták, hogy az áldozat kiáltozása a bíróságot „ becsületes és meghitt munkájába ne zavarja ". A kínzókörtét a szájba helyezték, amely csavarással vagy egy gomb megnyomásával szétnyílt, s így a vádlott nem üvölthetett, s nem haraphatta meg vallatóját. Csak a leggyakrabban használt kínzóeszközöket mutathattuk be, mert a hóhérok találékonysága e téren határtalan volt. Testcsonkító büntetések A testcsonkító büntetéseket — megvakítás, nyelv-, kéz-, ujj-, orr-, füllevágás — Magyarországon a XI—

XIII. században alkalmazták leginkább, de már ekkor lehetőség nyílt pénzbeli megváltásukra. A XV—

XVI. századi törvénykezés már tiltotta — igaz eredménytelenül — a testcsonkítást, de a XVIII. század közepétől kezdve ismét elismert és széles körben elterjedt büntetésnemmé vált. Magyarországon a legtovább élő testcsonkítási mód a jobb kéz levágása volt, melyet főleg az esküszegő katonák és apagyilkosok szenvedtek el kivégzésük előtt. A fenti szövegekben szereplő tárgyakat állítottuk ki a helyiségben. Börtön (fogva tartás, testfenyítés) Fogva tartás, a gyulai várbörtön Magyarországon a XVIII. század elejéig nem alkalmazták széles körben az elzárást, többnyire csak a kivégzés előtt vagy a vizsgálat idejére tartották fogva a rabokat. A tömlöcök általában várakban, s ott elsősorban az úgynevezett öregtornyok pincéiben voltak. A hódoltság korában terjedt el a hosszabb ideig tartó fogva tartás rendszere, főleg azok számára, akik nem tudták összegyűjteni váltságdíjukat. A szabadságvesztés büntetés szélesebb alkalmazására a XVIII. századtól kezdődően került sor, s a XIX. században a vármegyék, sőt már a városok nagy része is saját börtönnel, illetve kifejezetten erre a célra kialakított helyiséggel rendelkezett. Eddigi ismereteink alapján a gyulai várbörtönt 1468ban említik először, ekkor a gyulai, simándi és békési várnagyok embereikkel együtt rátámadtak Ábránfi Tamás gerendási birtokára, és onnan hat jobbágyát a gyulai vár tömlöcébe vitték. 1505-ben Dudics András várnagy megegyezik Zaránd megye nemességével többek között a Gyula várában és Simándon fogva tartott foglyok, továbbá a javak tárgyában. 1554-től kezdve már török rabokat is találunk a várbörtönben. Evlia Cselebi török utazó leírása szerint, az 1660—1670-es években a belső várban a két kapu között a pokol mélységéhez hasonló börtön van, melybe a város előkelőinek foglyait minden éjjel bezárják, s reggel ismét kibocsátják őket, és szolgálatot tétetnek velük. 1790-ben még működik a várban a börtön, mert a tömlöctartó innen keltezi a vármegyéhez írt levelét, melyben kéri, hogy ne adjanak hitelt azoknak a rágalmaknak, hogy ő a rabokkal kegyetlenül bánik. 1849 augusztusában a várban tartják őrizetben az aradi vértanúk közül Damjanich Jánost és Lahner Györgyöt. A verés fajtái A verés a magyar feudalizmus idején a legelterjedtebb testfenyítő büntetés volt. Módozatai közé elsősorban a botozás, a korbácsolás, a vesszőzés és a pálcázás tartozott. A férfiakat általában bottal vagy vesszővel, a nőket korbáccsal ütötték. Az ütlegelést különösen az úriszékek mérték bőkezűen, előfordult a 100, sőt a — halálos ítélettel 305