H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)
Havassy Péter: Új állandó kiállítás a gyulai várban
Rondella (ágyútorony) A XVI. század elején épített ágyútorony földszintjén kapott helyet a vármúzeum pénztára és szuvenír boltja, az emeleten pedig kisebb tüzérségi bemutatót és a lőporgyártás alapeszközeit láthatja az ide érkező. A térben szövegek olvashatók a korabeli tüzérségről, a lőporgyártásról és a gyulai vár 1528. évi leltára alapján az akkor itt található tüzérségi eszközökről. A helyiségben bemutatott tárgyak közül kiemelendő egy korabeli salétromfőző üst, a szakállas puskacsövek, egy gátágyú, egy bombaváz, a gyulai vár ásatásaiból származó golyóöntő forma, bombák, tüzesfazekak és ágyúgolyók, valamint egy XVI. századi kézi lőpormalom rekonstrukciója. Kápolna Katolikus, evangélikus és református szertartások megtartására a belsőépítész által tervezett tér. A kápolna bejárata mellé egy harangot is elhelyeztünk. A gyulai vár jeles helyisége a várkápolna, az épület egyetlen terme, melyet biztonsággal azonosítani tudunk. A kápolnát 1445. június 10-én szentelte fel Miklós tripolisi püspök, egri segédpüspök az Apostolfejedelmek tiszteletére. Legrészletesebb várleltárunk, az 1528. évi az alábbi tárgyakat sorolja fel a kápolnában: 3 db selyem (samlyoth) oltártakaró, 1 db fehér oltárterítő szintén selyemből, 1 db papi ruha, 2 db régi oltárterítő, 1 db piros színű papi ruha tartozékaikkal együtt, 1 db zöld papi ruha, 1 db régi ruha, tartozékokkal, 1 db szintén használt ruha tartozékokkal, 1 db aranyozott ezüst láda, amely őrzésre szolgál, 1 db ezüst kehely, 1 db ezüst tálka, 1 db ostya abrosz, 1 db vörös selyemből készült oltárterítő, 2 db réz gyertyatartó, 1 db rézből készült csengő, 1 db régi, pergamenekből készült misekönyv, 1 db nyomtatott misekönyv, 2 db ón ámpolna. Börtön (kivégzőeszközök) A rendezésnél figyelembe kellett vennünk, hogy e helyiségeket minden év júniusában át kell adnunk a várszínháznak, mert itt lesznek a nyári színházi bemutatók öltözői. Ez egyben minden év szeptemberében újbóli kiállításépítést is jelent. A kiállításra kerülő tárgyak döntően másolatok és rekonstrukciók, mert a megmaradt eredeti tárgyak (a volt Vájna Károly-féle Országos Börtönmúzeum relikviái) a Kiskun Múzeum és a Dobó István Vármúzeum állandó kiállításában szerepelnek. Bűn és bűnhődés a régi Magyarországon Magyarországon a feudalizmus idején nem alakult ki egységes büntetési rendszer. Igen fontos elem volt a rendi jelleg, a nyílt jogegyenlőtlenség. Tág teret kapott az önkény és az erőszak, hosszú időn keresztül érvényesült az úgynevezett talio elv („szemet szemért, fogat fogért"). Ugyanakkor helyi joggyakorlat is megfigyelhető, azaz ugyanazon bűnért sok esetben másként ítélt az országos, a megyei, a városi és az úriszéki bíróság, főleg akkor, ha az utóbbiak pallosjoggal is rendelkeztek. A feudalizmus korai szakaszában, elsősorban a bűnösök megjavulásában bízó katolikus egyház hatására a fokozatos büntetéskiszabási rendszer figyelhető meg, azaz általában csak a visszaesőként elkövetett tettért járt halál. E korai időszakot a közönséges halálbüntetések (akasztás, fő vétel) jellemezték, tehát elmaradt a kivégzés előtti kínzás. A XVI. században azonban már elterjedtek a minősített halálbüntetési nemek (kerékbetörés, karóba húzás, horogra vetés, tüskesírba fektetés stb.) is, melynek fő célja a fájdalomokozás volt. A kor felfogásának megfelelően így jobban érvényesült a megtorlás eszméje és a bűnöktől való elrettentés, valamint a talió elv. A kivégzéseket általában megszégyenítéssel és súlyosbító eljárással is összekapcsolták, így az elítéltet szamárra ültették, lófarokra kötözve hurcolták stb. Akasztás, fővesztés Magyarországon a feudalizmus korában a leggyakoribb halálbüntetési nem az akasztás volt, mert nem igényelt különös felszerelést és szakértelmet. Az akasztófát kezdetben fából készítették, erre utalnak régi magyar elnevezései is (akasztófa, bünfa, háromfa, törvényfa). A XVII. században — elsősorban a városokban — az akasztófák alapjait és szerkezetük főbb elemeit már kőből építették, s csak egyes részeihez használtak fát. Az akasztófa alaptípusa egyágú volt, de használtak két-, három és négyágút is. A jól látható helyen felállított akasztófák s a rajtuk függő kivégzettek visszataszító látványt nyújtottak. A közönséges halálbüntetések közé tartozó fővesztés a feudalizmus idején igen elterjedt kivégzési módnak számított, s mivel nem okozott szenvedést, ezért „kiváltságos" ítélet-végrehajtás volt. A leggyakrabban használt módozat során az elítélt összekötözött kézzel a hóhér előtt térdepelve várta a halálos csapást. Más esetben az áldozat egy tőkére hajtotta a fejét, s úgy ütötte le azt a bakó. A XVIII. században jelent meg a hóhérszék, melynek első két, hosszabbra hagyott lábát rögzítés céljából a földbe ásták, erre ültették a hátrakötözött kezű elítéltet, s így a hóhér munkája könnyebbé és biztonságosabbá vált. Hóhérszéken végezték ki Martinovics Ignácot és társait is. A bakó legfontosabb munkaeszköze az általában 1,5—2,5 kg súlyú hóhérpallos volt, melynek pengéjét sok esetben kivégzési jelenetek, Justitia ábrázolások stb. díszítették, s általában valamilyen felirattal látták el. Minősített halálbüntetési nemek A minősített halálbüntetési nemek egyik leggyakoribb formája már a XVI. században a kerékbetörés volt, melynek során alapvetően két végrehajtási mód különült el. Az első esetben egy kerékre rákötözve vasbottal törték össze, illetve törték a küllők közé az elítélt tagjait, máskor négyszögletű, kiélezett fahasábokra, úgynevezett kis- és nagy jászolra fektetve, pengével ellátott vagy élesre faragott szélű kerékkel, később csonttörő tuskóval, vasdoronggal, kalapáccsal verték szét az áldozat csontjait. A végrehajtást 304