H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Havassy Péter: Új állandó kiállítás a gyulai várban

Rondella (ágyútorony) A XVI. század elején épített ágyútorony földszintjén kapott helyet a vármúzeum pénztára és szuvenír boltja, az emeleten pedig kisebb tüzérségi bemutatót és a lőporgyár­tás alapeszközeit láthatja az ide érkező. A térben szövegek olvashatók a korabeli tüzérségről, a lőporgyártásról és a gyulai vár 1528. évi leltára alapján az akkor itt található tüzérségi eszközökről. A helyiségben bemutatott tárgyak közül kiemelendő egy korabeli salétromfőző üst, a szakállas puskacsövek, egy gátágyú, egy bombaváz, a gyulai vár ásatásaiból szár­mazó golyóöntő forma, bombák, tüzesfazekak és ágyúgo­lyók, valamint egy XVI. századi kézi lőpormalom rekonst­rukciója. Kápolna Katolikus, evangélikus és református szertartások meg­tartására a belsőépítész által tervezett tér. A kápolna bejá­rata mellé egy harangot is elhelyeztünk. A gyulai vár jeles helyisége a várkápolna, az épület egyetlen terme, melyet biztonsággal azonosítani tudunk. A kápolnát 1445. június 10-én szentelte fel Miklós tripolisi püspök, egri segédpüspök az Apostolfejedelmek tiszte­letére. Legrészletesebb várleltárunk, az 1528. évi az alábbi tár­gyakat sorolja fel a kápolnában: 3 db selyem (samlyoth) oltártakaró, 1 db fehér oltárterítő szintén selyemből, 1 db papi ruha, 2 db régi oltárterítő, 1 db piros színű papi ruha tartozékaikkal együtt, 1 db zöld papi ruha, 1 db régi ruha, tartozékokkal, 1 db szintén használt ruha tartozékokkal, 1 db aranyozott ezüst láda, amely őrzésre szolgál, 1 db ezüst kehely, 1 db ezüst tálka, 1 db ostya abrosz, 1 db vörös se­lyemből készült oltárterítő, 2 db réz gyertyatartó, 1 db réz­ből készült csengő, 1 db régi, pergamenekből készült mise­könyv, 1 db nyomtatott misekönyv, 2 db ón ámpolna. Börtön (kivégzőeszközök) A rendezésnél figyelembe kellett vennünk, hogy e he­lyiségeket minden év júniusában át kell adnunk a várszín­háznak, mert itt lesznek a nyári színházi bemutatók öltö­zői. Ez egyben minden év szeptemberében újbóli kiállítás­építést is jelent. A kiállításra kerülő tárgyak döntően máso­latok és rekonstrukciók, mert a megmaradt eredeti tárgyak (a volt Vájna Károly-féle Országos Börtönmúzeum relikviái) a Kiskun Múzeum és a Dobó István Vármúzeum állandó kiállításában szerepelnek. Bűn és bűnhődés a régi Magyarországon Magyarországon a feudalizmus idején nem alakult ki egységes büntetési rendszer. Igen fontos elem volt a rendi jelleg, a nyílt jogegyenlőtlenség. Tág teret kapott az ön­kény és az erőszak, hosszú időn keresztül érvényesült az úgynevezett talio elv („szemet szemért, fogat fogért"). Ugyanakkor helyi joggyakorlat is megfigyelhető, azaz ugyanazon bűnért sok esetben másként ítélt az országos, a megyei, a városi és az úriszéki bíróság, főleg akkor, ha az utóbbiak pallosjoggal is rendelkeztek. A feudalizmus korai szakaszában, elsősorban a bűnö­sök megjavulásában bízó katolikus egyház hatására a fo­kozatos büntetéskiszabási rendszer figyelhető meg, azaz általában csak a visszaesőként elkövetett tettért járt halál. E korai időszakot a közönséges halálbüntetések (akasztás, fő vétel) jellemezték, tehát elmaradt a kivégzés előtti kín­zás. A XVI. században azonban már elterjedtek a minősí­tett halálbüntetési nemek (kerékbetörés, karóba húzás, horogra vetés, tüskesírba fektetés stb.) is, melynek fő célja a fájdalomokozás volt. A kor felfogásának megfelelően így jobban érvényesült a megtorlás eszméje és a bűnöktől való elrettentés, valamint a talió elv. A kivégzéseket álta­lában megszégyenítéssel és súlyosbító eljárással is össze­kapcsolták, így az elítéltet szamárra ültették, lófarokra kötözve hurcolták stb. Akasztás, fővesztés Magyarországon a feudalizmus korában a leggyakoribb halálbüntetési nem az akasztás volt, mert nem igényelt különös felszerelést és szakértelmet. Az akasztófát kezdet­ben fából készítették, erre utalnak régi magyar elnevezései is (akasztófa, bünfa, háromfa, törvényfa). A XVII. század­ban — elsősorban a városokban — az akasztófák alapjait és szerkezetük főbb elemeit már kőből építették, s csak egyes részeihez használtak fát. Az akasztófa alaptípusa egyágú volt, de használtak két-, három és négyágút is. A jól látható helyen felállított akasztófák s a rajtuk függő kivégzettek visszataszító látványt nyújtottak. A közönséges halálbüntetések közé tartozó fővesztés a feudalizmus idején igen elterjedt kivégzési módnak számí­tott, s mivel nem okozott szenvedést, ezért „kiváltságos" ítélet-végrehajtás volt. A leggyakrabban használt módozat során az elítélt összekötözött kézzel a hóhér előtt térde­pelve várta a halálos csapást. Más esetben az áldozat egy tőkére hajtotta a fejét, s úgy ütötte le azt a bakó. A XVIII. században jelent meg a hóhérszék, melynek első két, hosszabbra hagyott lábát rögzítés céljából a földbe ásták, erre ültették a hátrakötözött kezű elítéltet, s így a hóhér munkája könnyebbé és biztonságosabbá vált. Hóhérszéken végezték ki Martinovics Ignácot és társait is. A bakó leg­fontosabb munkaeszköze az általában 1,5—2,5 kg súlyú hóhérpallos volt, melynek pengéjét sok esetben kivégzési jelenetek, Justitia ábrázolások stb. díszítették, s általában valamilyen felirattal látták el. Minősített halálbüntetési nemek A minősített halálbüntetési nemek egyik leggyakoribb formája már a XVI. században a kerékbetörés volt, mely­nek során alapvetően két végrehajtási mód különült el. Az első esetben egy kerékre rákötözve vasbottal törték össze, illetve törték a küllők közé az elítélt tagjait, máskor négy­szögletű, kiélezett fahasábokra, úgynevezett kis- és nagy jászolra fektetve, pengével ellátott vagy élesre faragott szélű kerékkel, később csonttörő tuskóval, vasdoronggal, kalapáccsal verték szét az áldozat csontjait. A végrehajtást 304

Next

/
Oldalképek
Tartalom