H. Bathó Edit – Gecse Annabella – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 16. (2007)

Örsi Zsolt: A karcagi múzeum és a nagykun öntudat

lett, de adóznia kellett a Magyar királyság felé is. Mindezek mellett hol a végváriak sarcolták őket, hol a török, vagy tatár csapatok hajtották el marháikat, vették el termésüket, pénzüket, égették fel házaikat. Ez a bizonytalan közjogi állapot, a kiváltságok megszűnésétől való félelem és az állandó létbizonytalanság összefogásra ösztönözte a terület lakosságát. A folytonos jogcsorbítások elleni fellépés arra az álláspontra vezette a jászokat és a kunokat, hogy szövetkezzenek egymással. Felelevenítették a közös múltat, a régi dicsőséget, ami által formálódni kezdett egy jászkun testvériség, amelynek alapja a közös bejövetel és a régen megszerzett kiváltság, amelyet, ha kell, immár közös erővel is meg tudnak védeni. Ebben szerepet játszhatott az „egységben az erő" felismerése is. Tehát ebben a korban két alappillére van a kun öntudatnak: egyrészt a privilégiumok elvesztésétől való félelem miatt egy fokozott közjogi tudat, másrészt a csírájában bontakozó egységesség felé mutató jászkun öntudat, amely a közös történelmi múltból táplálkozik. Érdekes, hogy a jászoknál felmerült ez a merőben új gondolat, hiszen alávetett sorból, katonai segédnépként érkeztek a kunokkal, akik módfelett lealacsonyítva és elnyomva tartották őket. Ez azonban az eredeti jász etnikai tudat elhalványulása miatt és nagyarányú palóc keveredéssel elfelejtődött. Ezt az új gondolatot az is elősegítette, hogy a 17. század oklevelei és törvényei már nem különítik el a jászokat és a kunokat, egységként kezelik őket, együtt vesztik el kiváltságaikat, vagy éppen együtt szerzik vissza. Az egységes kun tudat belső szakadásának kora Az 1702-es teljes jogvesztés után, amikor előbb a Német Lovagrend birtokába került a Nagy- és Kiskunság valamint a Jászság, megindult a küzdelem a régi kiváltságok visszaszerzéséért. A jogvesztés jobbágysorba taszította a kunokat és jászokat, amit az amúgy is erős közjogi tudattal rendelkező népesség teljesen elutasított. Kezdetben ez abban nyilvánult meg, hogy támogatták — elsősorban elviekben — a Rákóczi-szabadságharcot, hiszen Habsburg-ellenes felkelés volt. A Habsburg-házat, aki eladta őket, megfosztotta őket kiváltságaiktól, nem kedvelték. Még a jászok is Rákóczi mellé álltak, pedig ők mindenkor a Habsburg-pártiak voltak. Ez a küzdelem még jobban megszilárdította a közös akaratot. A szabadságharc bukása után azonban kénytelenek voltak szembenézni a keserű valósággal: a földesúr érvényesíteni kezdte jogait. Valószínűleg nem robotoltató gazdálkodással, hiszen ez eleve kudarcra volt ítélve, hiszen Rákóczinak is megtagadták a robotot, mikor birtokára költöztette a kunokat. Bizonyára taxás, azaz adófizető jobbágyok voltak, így valami mégis megmaradt a régi függetlenségből. Birtokon belül maguk intézhették gazdasági és közigazgatási ügyeiket. A 18. század elején valóságos bevándorlási hullám vette kezdetét ezekre a területekre, hiszen itt még mindig jóval szabadabb volt az élet, mint az ország többi részében. További csábítást jelentett a földbőség, hiszen a háborúk alatt alaposan megfogyatkozott a lakosság. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a betelepültek szinte teljes egészében magyarok voltak, így a nemzetiségi viszonyok nem változtak meg az ország más részeihez hasonlóan. Sokan vallásukat nem hagyva, az ellenreformáció zaklatásai elől menekülve találtak itt új hazára. A jelentős számú idegen azonban hamar „kunná vált", hiszen mindenki szeretett volna részesülni a régi kiváltságokban. Ez az igény forrasztotta össze olyan hirtelen a régi és az új lakosokat. A közösen elvesztett kiváltság felerősítette a három kerület lakosaiban az összetartozás élményét, és igen erős jászkun öntudatot hozott létre. A régi privilégiumok visszaszerzésének reális lehetősége valóságos népmozgalmat hozott létre, amelynek 1745-ben meg is lett a gyümölcse: a Hármas Kerület megváltotta magát földesurától. Ezt hatalmas előkészületek előzték meg, ami még jobban összeforrasztotta a kun és jász embereket. Ekkor mindenki befizethetett a közös kasszába, és ennek az összegnek az alapján juthatott saját földterülethez. Aki nem fizetett, nem vállalt közösséget a megváltakozókkal, kívül rekedt e közösségen. így a társadalom kettészakadt egy redemptus és egy irredemptus rétegre. A későbbiek során e két tagozódás között szinte egyáltalán nem volt átjárás. Aki ekkor nem váltotta meg önmagát, az szükségszerűen szegénnyé vált. Ez a kettősség hozta létre a redemptus illetve az irredemptus tudatot. Ezt a meghasadt társadalmat ugyanakkor egy új közigazgatási egység tartotta egyben, a Jászkun kerület. Ezek a hatások módosították a jászkun öntudatot. A redemptus tudat a kezdetekben igen erős, amely igyekezett kiszorítani a gazdasági hatalomból mindenkit, aki akkor nem vállalt velük közösséget, nem fizetett. A közös múltat félreteszik, a közös szenvedést igyekeznek kisebbíteni. Ez érthető is, hiszen a megváltakozóknak jelentős anyagi áldozatokat kellett hozni a szabadság újbóli kivívásáért, a magántulajdon megszerzéséért. Ezért logikus, hogy a megváltakozásból kimaradtak lehetőségeit a tulajdonszerzésre igyekeztek korlátozni. Ezzel szemben az irredemptusok a közös múltra, a közös történeti tudatra támaszkodnak, és így próbálnak meg kapcsolódni a vezető réteghez. Mivel ez nem vezetett eredményre, sokan a kiköltözés mellett döntöttek. Az 1780-as évek közepén jelentős népmozgalom indul meg Jászkunság-szerte egy jobb élet reményében. A kiköltözöttek Bácskában alapítanak falvakat. Tehát ismét megjelenik egy határozott kun öntudat, amely később, az idő múlásával és a gazdasági megerősödéssel szelídül, és egy nagyon erős jászkun öntudatban kristályosodik ki. A közigazgatási tudat kora Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc következményeként a polgári átalakulás folyományaként eltörlik a Hármas kerület kiváltságait, majd 1876-ban erőszakkal beszervezik a megyerendszerbe. Ezt hívták muszáj vármegyének, hiszen akkoriban Szolnok egy rendezetlen halász151