H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)
BOTKA JÁNOS: A MAGYAR BANDERIÁLIS HADSZERVEZET 1715-IG
erkölcsi érdekeit sértette az ún. új szerzeményi bizottság is, mely a visszafoglalt területek birtokügyeit intézte, tulajdonjogot igazoló oklevelek felmutatását s a birtokok becsértékének kb. 10%-át kitevő fegyverváltság lefizetését követelve. Ugyanakkor az udvar idegeneknek, császári tábornokoknak, hadiszállítóknak, császárhű főnemeseknek egész megyéket adományozott. Ennek a politikának a lecsapódása volt az is, hogy a Német Lovagrend 1702-ben megvásárolhatta a Jászkunságot, jobbágysorba taszítva annak szabad paraszti lakosságát. Az erőszak olyan általános ellenállást váltott ki, hogy csak idő kérdése volt egy újabb szabadságharc kirobbanása. Ez II. Rákóczi Ferenc vezetésével — kedvező nemzetközi körülmények között be is következett (1703). Az összefogást, a kezdeti évek sikereit azonban 1708 után gyors hanyatlás követte. A nemzetközi helyzet is megváltozott, s megerősödött a császári haderő. A szabadságharc hősi erőfeszítések ellenére visszaszorult kiindulási helyére. S talán nem is meglepő, hogy Károlyi Sándor Rákóczi távollétében megkötötte a szatmári békét (1711). A békét széles körű amnesztia követte. A fejedelem nem fogadta el a felkínált kegyelmet, a száműzetést választotta. Az ország pedig a megerősödött Habsburg-ház fennhatósága alatt várta az új berendezkedést. Az arisztokrácia az udvar vonzáskörében élt, politikájában az ellenzékiséget döntően a feltétlen udvarhűség váltotta fel. A köznemesség egy részében ugyan tovább élt az ellenzéki magatartás, de a politikát elsősorban a főurak szabták meg. A Habsburgok különben is feladták az abszolutizmusnak I. Lipót korában 3. Hadszervezeti változások A hadszervezet kérdésénél lényegében a Zsigmondkori alapelemeket megtartó átalakításokról beszélhetünk csupán, annak ellenére, hogy a szervezetet, ill. valamennyi alkotó részét (külön-külön is) országos döntések sorozata érintette, s hogy az országgyűlések csaknem minden alkalommal rendelkeztek hadüggyel kapcsolatos kérdésről. A vonatkozó decrétumok, ill. azok cikkelyei alapján az átalakulás következő jellemzőbb vonásait figyelhettük meg. A XV. század végén a királyi haderő saját bandériumi része béke idején kb. 2000 főt tett ki. Háború és hadakozások idején ezt a létszámot jelentősen emelhették. Ennek mértékéről nincsenek pontos adataink. Az 1552. évi decrétum (XIV.) rögzíti azonban azt a királyi ígéretet, hogy „ a beütő ellenséggel önmaga is minden erejével" szembe fog szállani, annak ellenére, hogy az előző évben „ a magyarok közül igen sokan O felségének idegen zsoldért katonáskodtak. " Az 1553. évi decrétumból (XV.) tudjuk, a király személyesen nem tudott megjelenni a „különböző helyekenfölkeltek" élén, s kérik is tőle, hogy az az évre tervezett hadjáratra ő maga vagy legalább a fia (Miksa) bizonyosan 45 HANÁK P. 1986. 121—126.; — EMBER GY. 1989. 398—399. 46 MTT. (1000—1526) Bp. 1899. 305; 1552. évi decr. (XIV.) 2. cikkely; 337:1553. évi decr. (XV.) 2. cikkely 2. p; 491:1492. évi decr. használt durva módszereit, a rendekkel való együttműködésre törekedtek. Az ország igazgatására kormányszékek szolgáltak. Ezek közül a bécsi kancellária és a pozsonyi kamara már több évszázados múltra tekinthetett vissza. A legjelentősebb új kormányszék a helytartótanács volt. Elén a nádor vagy a helytartó állt, hatásköre pedig a pénzügy és az igazságszolgáltatás kivételével kiterjedt az egész belső igazgatásra. A legfontosabb magyar ügyekben azonban továbbra is a titkos konferencia vagy az államtanács, tehát nem magyar szerv döntött. A hadügy és a külügy irányításába pedig a kormányszékek eleve semmi beleszólási lehetőséget nem kaptak. Mégis kétségtelen, hogy Magyarország helyzetét a Habsburg-birodalmon belül, a birodalom egyéb részeihez képest, a legnagyobb mértékű különállás jellemezte. 5 Az udvar központi hatalmának magyarországi megszilárdításában csak lépésről lépésre, a magyar rendekkel folytatott országgyűlési alkudozások útján haladt előre. E törekvés sikerét elősegítette a magyar rendeknek az államigazgatásról vallott elavult felfogása, mely lényegében megállt Werbőczi Hármaskönyvénél, az alapvető rendi érdekek védelménél, azzal együtt próbálta elérni a dunai Habsburg-monarchiába való beilleszkedést. Ez egyértelműen kifejeződik az állandó hadsereg felállításáról rendelkező törvény több homályos megfogalmazásában és szellemiségében is (1715. évi decr. I. 8. cikkely). A törvény részletezése előtt azonban tekintsük át a hódoltsági idők országos hadszervezethez kapcsolódó jelentősebb mozzanatait, ill. a szervezet változásait. török hódoltság időszakában kiszálljon, s hogy valamelyikük állandóan Magyarországon vagy az ehhez legközelebb eső helyeken tartózkodjék. A helyzet súlyosságát és sajátosságát fejezi ki a rendek 1575. évi nyilatkozata, amikor reménységüket és „minden bizodalmukat egyedül O császári felségébe vetik", külső segítség megnyerésére is kérve őt. A királyi haderő zömét egyértelműen az adókkal fenntartott zsoldosok tették ki, akikről már az 1492. évi decrétum (1.) szerint is az uralkodónak kellett gondoskodnia. Őrségül a végvárakban elhelyezett csapatok fenntartása létkérdés volt. Ehhez a magyar rendek már 1546-ban minden telkes jobbágytól 1—1 magyar forint rendkívüli évi segélyt ajánlottak meg, sőt a porták, vagyis jobbágyaik számához képest maguk is 20—20 dénárt ígértek, hozzátéve, hogy e segéllyel „ a maguk védelmére adóznak. " Az egytelkesek például 50—50 dénárt fizettek. 46 A zsoldos hadak tartására és megerősítésére a későbbiekben is rendszeresen megszavaztak rendkívüli segélyeket, annak ellenére, hogy „az összes rendek is" — saját kapitányaik alatt — állandó katonaság (bandérium) szervezésére, ill. tartására voltak (I.) 17. cikkely.; — Uo. (1526—1608) Bp. 1899. 631:1546. évi decr. (X.) 5—6. cikkely. 113
