H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

BOTKA JÁNOS: A MAGYAR BANDERIÁLIS HADSZERVEZET 1715-IG

körül kialakult katonai kíséretet, mely felett a XIII. század közepétől (új történelmi körülmények között) immár ők maguk rendelkeztek, Károly Róbert intézményesítette, kötelezve a világi, az egyházi és a többi méltóságot, hogy a saját költségen, rangjuk és birtokaik arányában tartott katonai csapatokat veszély esetén a királyi banderiális haderő kötelékébe vezessék. Ezeket az ún. banderiális urakat, akiknek zászlaján a saját címerük lobogott, a megyei hatóság jogköréből kiemelte, egységeik önállóan szerepelhettek. A kisebb nemesi csapatok és a csupán személyesen hadba szálló köznemesek a vármegyei ispánok vezérlésével egyesültek. A kiváltságos területek fegyveresei saját ispánjaik zászlai alatt sorakoztak fel. A zászlóknak fontos szerep jutott az ütközetek irányításában. Őrzésük és hordozásuk pedig különös kitüntetésnek számított. Az egyes csapatok parancsnokai mellett a király zászlótartói is a legbefolyásosabb nagybirtokosokból kerültek ki.

9 Általában a seregek nagyságát és erejét a zászlók mennyisége szerint ítélték meg. A banderiális hadszervezet hazai alapokra és szükségletekre épült, s ebben az ország védelmére vonatkozó törvények szerepe éppúgy meghatározó tényező volt, mint a nagybirtokos magánhadseregek léte. Károly Róbert a lehetőséget hasznosította. Jelentősen nőtt az ország hadereje, ami nemcsak a létszámban jutott kifejezésre, hanem a bandériumokban szolgálatot teljesítők tartós együttlétéből fakadó előnyökben is (gyakorlottság, összeszokottság, fegyelem, taktikai érettség stb.). Az új hadszervezet igazi ütőképessége, eredményes alkalmazása azonban mindenekelőtt a királyi hatalom tényleges erejétől függött, hiszen a bandériumok olyan sajátos „lehetőségek" voltak, amelyek a királyt is korlátozhatták. Az uralkodó erejét várta el pl. az a körülmény is, hogy az 1397. évi temesvári országgyűlésig még a bandériumok egységes és rendszeres nagyságának szabályozására sem került sor.

10 Károly király — noha az új nagybirtokos réteg politikai támogatását is bírta — igen bölcsen, az ország s egyben önnönmaga valós hatalmát mindenekelőtt új pénzforrások feltárásában vélte megtalálni (kereskedelem segítése, regálék, adók stb.). Állandó pénzt teremtett: 1325-ben kezdődött meg az évszázadok múltán is azonos értékű aranyforintok kibocsátása, amely kizárta a pénzrontásokkal járó régi kamarahaszna szedését. Az új jövedelmet — mint állandó jobbágyadót — telkenként, portánként (18 dénár) követelte meg (telekadó, portális adó). Az adókivetés királyi felségjog volt, már az Árpád-házi uralkodók is rendszeresen éltek e lehetőséggel. Ugyancsak jelentős bevétele származott Károly Róbertnek a határvámnak számító tricesima (harmincadvám) rendszeres beszedéséből.

11 Mindezekből futotta a királyi bandériumra is. S így a többnyire sikeres hadjáratokban nem maradtak el mellőle a főúri magánhadseregek sem. Ugyanakkor folyamatosan támaszkodott a kunok, jászok, székelyek, erdélyi szászok katonai erejére, miként az önkormányzati életüket mind jobban kibontakoztató szabad királyi városok éves taxáira is. Nagy Lajos (1342—82) uralkodása alatt fénykorát élte a banderiális rendszer. Ez abból a körülményből következett, hogy az új király immár a gyakorlatban törekedett apja széles körű külpolitikai elképzeléseit megvalósítani (nápolyi, balkáni területek, lengyel orientáció), amihez az út leginkább a háborúskodáson át vezetett. A hadjáratok, a hódító politika megértésre és aktív támogatásra talált a bárók és az egyházfők között. Új adományok és befolyásuk növelése reményében bandériumaik követték a királyt. Nem eredménytelenül. A haderőben nemegyszer királyi zsoldosok is igen jelentős számban jelen voltak (pl. 1350-ben Nápolyban 8 ezer német, 4 ezer olasz),

12 de meghatározóak továbbra is a bandériumok maradtak. A sok háború, de a zsoldos szolgálat csak magában is újabb és újabb költségeket igényelt, így nem meglepő, hogy az egyébként városbarát uralkodó megszorult helyzetében már 1343-ban rendkívüli adókat vetett ki a városi polgárságra, s hogy átmenetileg a kamarahaszna-adó emelésével nehezült meg a szabad költözést már korábban elnyert jobbágyok helyzete, sőt élelmiszeradót is kivetett rájuk. A kilenced törvény bevezetése azonban már nem időleges, hanem igen tartós, 500 esztendőre kiható lépés volt, amellyel akkor az uralkodó a kisebb birtokosoknak kívánt kedvezni.

13 A köznemesség ekkortájt már irigykedve nézte a bárói hatalom erejét, s saját érdekei egyre szorítóbban igényelték rendi szervezete kiépítését. Sikerrel. Az aranybulla 1351. évi megerősítése, az ősiség intézményének bevezetése és annak kimondása, hogy „az országunk határai között élő valamennyi igazi nemes, még a hercegi tartományban élő is ... egy és azonos szabadságnak örvendjen", az országos nemesek rendjének kiszélesedését eredményezte, így a bárói és a papi mellett új rend alakult ki: „az országos nemesek egyetemes közönsége. "

H E „közönség" tagjai természetesen továbbra is részei a kialakult hadszervezetnek, miként a szerepüket megnövelt, de erejükben lényegében megosztott bárói csoportok is. Az utóbbiakkal kapcsolatban megemlítendő, hogy befolyásukat I. Lajos ügyes politikával kezdettől tudatosan fékezte, s lényegében azzal, hogy híveit bizonyos birtokadományok mellett pl. a kormányzati reform során s egyéb módon a közvetlen hatalom részeseivé is tette (új titkos kancellária, 8 MAGYAR TÖRVÉNYTÁR (MTT): (1000—1526). Bp. 1899. 109. (Kálmán I. k. 40.).; — BÁN P. 1980. 58—59.; — KRISTÓ Gy. 1986. 196—197.; — A magyar katonai kíséretek kialakulásában nagy szerepet játszottak a kalandozáskori hadjáratok. A kalandozási akciókban az előkelők, a tehetősek mellett éppúgy megtalálhatóak voltak a mindinkább fegyverforgatóvá váló és az úri kíséretekbe utat találó elemek, mint a társadalom gerincét alkotó szabadok, a köznép tagjai. Az államalapítás körüli évtizedekre a katonai kíséretek kikerültek a népesség öntevékeny fegyveres szervezeteinek szerepköréből, az előkelők, a főméltóságok, magánbirtokosok érdekeit védő katonai erővé alakultak (KRISTÓ Gy. 1986. 181—182.). Olykor birtok, olykor egyéb juttatás ellenében. A magánkíséretekből fejlődtek ki valójában a XIV. századi bandériumok, így ezek szolgáltak alapul a banderiális hadszervezet kialakulásához is. 9 BERTÉNYII. 1987. 68. 10 MAGYARORSZÁG TÖRT. I. 1961. 236. 11 BERTÉNYII. 1987. 71., 73., 78.; —MOLNÁRÉ. 1964.95. 12 Uo. 271., 171., 176., 222—223. 13 MAGYARORSZÁG TÖRT. I. 1961.209—214.; —MOLNÁRÉ. 1964. 105. 14 Uo. 217. 106