H. Bathó Edit – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 15. (2006)

BOTKA JÁNOS: A MAGYAR BANDERIÁLIS HADSZERVEZET 1715-IG

a kápolnaispánság átalakítása, a nádori bíróság egységesülése; új bánok, tartományurak beiktatása) — a nagyúri érdekcsoportok közötti egyensúlyt biztosítani tudta. S ez az ország javára vált, részeként annak a belpolitikának, amely összességében jelentősen előmozdította hazánk fejlődését. A sok háborúskodást, sok vér- és még több anyagi áldozatot követelő külpolitikának is voltak előnyös elemei, leginkább az, hogy a pusztító háborúkat és az ellenséget távol tartotta Magyarországtól. Ebben a kun és jász fegyveres egységek szerepe is előbukkan, hiszen ezek a népcsoportok I. Lajos idején is a királyi hatalom elmaradhatatlan katonai támaszai voltak.

15 Az ország és hadszervezetének ereje Lajos halálával szétzilálódott. A tényleges királyi hatalom hiánya gyorsan felszínre hozta az addig féken tartott különböző érdekű csoportok (főúri ligák) tusakodását, akik bandériumai már egymást meg az országot pusztították. Ezzel kapcsolatban BÁRCZAY Oszkár mulasztásul rója fel mind Károly Róbertnek, mind fiának, hogy a hadszervezetről törvénnyel nem rendelkeztek. Zsigmond (1387—1537) trónralépésekor szinte nem is beszélhetünk honvédelemről. Az új uralkodó legégetőbb feladatai éppen ebből adódtak. Fontos szerepet is szánt a királyi bandérium létszámának sürgős felemelésére és állandósítására, s mint látni fogjuk, országgyűlési döntésekkel is rendezni kívánta a hadügy kérdését.

16 A bárók előretörésével szemben azonban csaknem tehetetlen volt, s azok hatalma kibontakozhatott a maga valóságában. Zsigmond királysága és trónjának megerősödése is lényegében azon dőlt el, hogy megalkudott, ill. szövetséget kötött a legnagyobb erőkkel bíró csoporttal, a Garai—Ciliéi ligával, megosztotta velük hatalmát.

17 A mintegy 30 családból álló bárói réteg éppen az ő uralma alatt kétszerezte meg birtokait, részesedésük elérte a 40%-ot, míg a királyé 20-ról 5%-ra zsugorodott. Ugyanakkor az összes többi, nem főúri birtokos kezén lévő birtokállomány közel kétezer helységgel csökkent. A köznemesség, a megyei hatóságok alig jutottak szóhoz. Szerepük — a király folyamatos támogatása mellett is — csak a XV. század közepére válhatott egyensúlyozó tényezővé. Zsigmond igen fontosnak tartotta a városok gazdasági erejének fokozását, sok kiváltságlevél és az ipar, kereskedelem fejlesztésére vonatkozó kedvezmény kibocsátása fűződik nevéhez. Ezt a törekvést fejezi ki az 1405. évi (I.) decretuma, amely a városok eddigi jogait országos törvénnyé egyesítette. Ezen az országgyűlésen vettek először részt a városok képviselői, ami a rendi államszervezet további kiépülése felé mutatott. Ez a törvény a városokat — ha nem is egységes rendként — lényegileg azonos érdekű egység gyanánt kezelte, jelezve fejlődésük irányát.

18 (Vö. a jászok 1407. évi kiváltságlevele.) Az uralkodó azonban bármennyire is közeledett a rendekhez, alapvonalában mégis megmaradt a bárókkal kötött 15 BERTÉNYI

I. 1987. 226—233., 271—273., 131. 16 BÁRCZAY O. 1895. 473. 475^176. 17 BERTÉNYI I. 1987. 250—251. 18 MAGYARORSZÁG TÖRT. I. 1961. 253.; — SZÁLAY J. 1895. (II.) 124. 19 HANÁK P. 1986. 46.; — MAGYARORSZÁG TÖRT. I. 1961. 253—254., 235—236. szövetség, az ezen alapuló kormányzati forma hagyományainál. Vagyis nem tudott abból kitörni. Ez látszik a hadügy területén tett újító lépéseinél is. A telekkatonaságon túl a zsoldosok nagyobb arányú alkalmazását igyekezett megvalósítani, de pénze nem lévén, a nagyuraknak kényszerült kiadni un. toborzói megbízásokat, szolgálataik ellenében pedig újabb és újabb jövedelemforrásokat. A katonai erő fokozására viszont a legnagyobb szükség lett volna, hiszen a jól szervezett török hadi gépezet mindjobban közelített az országhoz. A nikapolyi csatavesztés (1396) már azt a súlyos körülményt is világossá tette, hogy a lovagi hadviselés sikertelen a törökkel szemben, s hogy ennek következtében a nyugati lovagokat többé aligha lehet hadba hívni az oszmán csapatok ellen.

19 A magyar uralkodó körök is többnyire vonakodtak a török háború veszélyeinek vállalásától. Zsigmondnak az 1397. évi temesvári országgyűlésen annyit mégis sikerült elérnie — a nemesség (pénzzel is megválthatóan) továbbra is csak a védelmi, az országon belüli katonai részvételt vállalta —, hogy elfogadták az ún. telekkatonaság intézményét, melynek értelmében a nagyobb birtokosok minden 20, a kisbirtokos nemesek minden 33 jobbágytelek után kötelesek voltak kiállítani egy könnyűfegyverzetű lovasíjászt. Mindez növelte a haderőt, s egységes alapot teremtett a résztvevő bandériumok létszámának meghatározásához. Ezek a csapattestek már a határon kívül is felhasználhatók lehettek. A haderő felfrissítésére tett temesvári kísérlet azonban a gyakorlatban eredménytelennek bizonyult. A birtokosok nem teljesítették. Ennek súlyos következményei nem mutatkoztak rögtön, mert a török ekkor még elsősorban Kisázsiában hódított.

20 A galambóci kudarc (1428) után a védelem bomlása meggyorsult, a határon állandósultak a török pusztítások, így a királynak immár a kétségbeesett védekezésre kellett berendezkednie. Védelmül még a 200 esztendeje kitűzött német lovagokat is betelepítette a Szörénységbe. De a török támadások elsöpörték őket.

21 A király gondolt a magyar hadszervezet átfogó javítására is, miként mutatja azt az 1433. évi védelmi szabályzat elkészíttetése és az 1435. évi első decrétum (V.) országgyűlési elfogadtatása. A törvényről részletesebben szólunk, annak ellenére, hogy a védelmi rendszer működésében nem mutatkozott jelentős javulás.

22 SZALAY József szerint a decrétumban kevés az új elem, jelentőségét a már régtől élő gyakorlat összefoglalása és megerősítése adja.

23 Igaz, a közeledő török veszély többet igényelt volna, de az is nyilvánvaló, hogy a haderő általános szabályozása, szervezetének törvényi lefektetése — hiányosságai ellenére — a hazai viszonyok között magában is igen meghatározó előrelépést jelentett. S hogy ez mennyire így van, legjobban abban mutatkozik meg, 20 BÁRCZAY O. 1895. 485.; — MAGYARORSZÁG TÖRT. I. 1961. 236., 254.; — Új Magyar Lexikon 6. 393. 21 GLÜCKJ. 1993.38—43. 22 BÁRCZAY O. 1895. 480-485.; — MAGYARORSZÁG TÖRT. 1.1961.258. 23 SZALAY J. 1895. (II.) 153—154. 107