Benedek Csaba – H. Bathó Edit – Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 14. (2004)

Szabó István: Múzeumalapítás és előzményei Szolnokon. Dokumentumok

szemléltetésre alkalmas és érdemleges megnyilatkozási formája is. így lesz a múzeum a múltat feltáró, a jelent ismertető és a jövőt megmutató eszköz a tömegek nevelésében. A szolnoki múzeum számára is adva vannak a kedvező lehetőségek: a tószegi ásatások rengeteg értékes darabja, a HILD-féle gyűjtemény gazdag anyaga, a Nemzeti Múzeumtól felajánlott tárgyak és esetleg a jászberényi múzeum átengedendő régiségei. Szolnok a Művésztelep létesítésével és fenntartásával tanúbizonyságot tett művészi érzékéről, így a múzeum felállítása sem késhet soká. A fenti anyag érdekes és időnként változó elrendezése és bizonyos szempontok szerint való csoportosítása bizonyára nagy nevelő és oktató hatást gyakorolna a szolnoki közönségre. A szolnoki múzeum mottójául a következő mondást ajánlaná: „Legyünk büszkék arra, amik voltunk és igyekezzünk különbek lenni, mint amilyenek vagyunk." (Szolnoki Újság, VII. évf. 116. sz. 1932. okt. 11. (kedd), l.p.) 1934 Január 16. „— A VÁROSI KÖNYVTÁR KÉRELME. A Városi Könyvtár vezetősége ezúton is felkéri a szolnoki szerzőket, hogy nyomtatásban megjelent műveik, tudományos, szépirodalmi stb. egy-egy példányát a könyvtár részére felajánlani szíveskedjenek." (Szolnoki Újság, IX. évf. 6. sz., 1934. január 16. (kedd), 4. p.) Február 11. „— A VÁROSI KÖNYVTÁRNAK könyveket ajándékoztak dr. Gettler Pál és Radnai László jogszigorló és Kirschenhauter Nándor, a könyvtár önkéntes hivatalnoka. A fenti adományokért hálás köszönetet mond az elnökség." (Szolnoki Újság, IX. évf. 17. sz., 1934. február 11. (vasárnap), 3.p.) Március 11. „— Özv. HILD Viktorné, szül. PONGRÁCZ Erzsébet folyó hó 8-án életének 76-ik évében meghalt. Temetése ma, szombaton, fél 4 órakor volt az Arany János utcai gyászházból. Halálát leánya, özv. VISZLAY Ernőné szül. HILD Elza, s a kiterjedt rokonság gyászolja." (Szolnok és Vidéke, XVI. évf. 20. sz. 1934. március 11 (vasárnap), 3.p.) Február-március Dr. Balogh Béla: SZOLNOK KRISZTUS ELŐTT 1934-BEN Mindenféle rendű és rangú írásnak először a címét olvassák el. Nem nagyon bíztató cím: „Szolnok a bronzkor első periódusában". Vagy: „Szolnok a neolit-korban". Ilyesmiről kellemetlen élőlények és dolgok jutnak az ember eszébe: tanárok, tudósok, iskola. Legyen inkább: „Szolnok Krisztus előtt 1934-ben". Legalább senki sem hiszi el, hogy erről lehet komolyan írni, hogy erről lehet valami biztosat tudni. Ne is tessék tovább olvasni ezt a cikket. Hiszen ha én tudnám, hogy milyen volt akkor „Szolnok"! De azt tapasztaltam, hogy az irkáló emberek rendesen arról szeretnek írni, amiről semmit sem tudnak, de amiről szeretnének tudni. Én pedig szeretném tudni, hogy milyen világ volt itt 3868 évvel ezelőtt. A városi könyvtárnak szánt adományok között olyan könyv is akad, amelyiken egyik-másik lapja már annyira rongyos vagy „nem tiszta", hogy csak egyes szavakat vagy csak itt-ott néhány betűt lehet elolvasni rajta. Találja ki ebből az egész szövegből az egész szöveget a könyvtáros. Azért fizetik. Valahogy úgy van a régész is az anyafölddel, mint a könyvtáros a rongyos és bemocskolt könyvlapokkal. Itt egy csont, ott egy edénycserép, amott egy szerszám vagy fegyver töredéke, egészítse ki a régész ezekből az egész régi embert, a régi ember egész életét. Ha majd Kr.u -ban megnyílik a szolnoki múzeum, a látogatók is megkísérelhetik, hogy mint műkedvelő régészek a történelemelőtti idők emlékeit fantáziájukkal egészítsék ki életté, az őskori ember életének képévé. Mert képzelet nélkül a leggazdagabb múzeum, a legtökéletesebb kiállítás is csak holt anyag. K.u -ban már valószínűleg gazdag lesz a szolnoki múzeum, tehát könnyebben fog menni ez a munka, de mit tegyek én ma, mikor alig néhány kőeszközből, csontból és edényből kell megálmodnom a szép hazugságot. Örülök is minden előkerült cserép darabnak, minden apró adatnak. Mikor 1927—28-ban, a mélyfúrás éveiben hivatalos és nem hivatalos egyének drukkoltak, hogy legyen víz (de néhány rosszmájú már-már remélte, hogy nem lesz víz), én is vártam a vizet, de Isten és a Városi Tanács bocsássa meg bűnömet, engem inkább az izgatott, hogy milyen talajnemeket hoz fel a fúrógép olyan mélységből, mint amilyen magas a katholikus templom tornya tízszer vagy huszonötször, meg hogy a kavics-, homok- és agyagrétegek milyen vastagságban és sorrendben ülepedtek le egykor, igen sok ezer vagy több százezer évvel ezelőtt itt, ahol ma táncolnak és rádióznak, paprikás krumplit esznek és pezsgőznek, adót fizetnek és adósságot csinálnak, szeretnek és gyűlölnek, csüggednek és reménykednek az emberek. Ezért voltam minden nap a fúrásnál, ezért őrizzük a 78 féle talajmintát legalább is olyan szeretettel, mint amilyennel a pénzes ember őrzi a neki jólétet és tiszteletet biztosító kincseit. Ezek a talajnemek beszélnek. Elmondják, hogy volt itt tenger, tó, folyó, mocsár, homokpuszta, megint folyó és így tovább. Szép díszletek a színjátékhoz, melynek egyegy felvonása évtízezredekig is tartott. És a színjáték emberi szereplői? Bizony nagyon elkalandoztam, mert az első „szolnoki ember" elég későn jelent meg, akkor, mikor az ember már rengeteg idő óta élt a Bükkben, a Mátrában, Dunántúlon. Ez a mai emberünkhöz úgyszólván teljesen hasonló, értelmes, halász-vadász lakosság igen ügyes csont- és kőeszközöket tudott készíteni, bár fogalmuk sem volt szegényeknek, hogy ők a „csiszolt kőkorszakban" éltek. Micsoda izgalom lehetett a neolit-hölgyek között, mikor messze idegenből idekerült egy-egy rézgyöngy vagy aranyékszer! Milyen irigykedve nézték a kőkori kalmároktól idehozott rézbaltát azok a férfiak, akiknek ilyes419