Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Kókai Magdolna: Adatok Jászapáti születés körüli szokásaihoz és hiedelmeihez

apja nevire akarjuk, akkor István legyen. Én beleegyeztem." (Miklós Józsefné Mihályi Mária, szül. Jászivány,1918) Apátin is élt az a hiedelem, mely szerint elhalt gyerek nevére nem szerencsés a következőt keresztelni, mert elviheti. Ennek ellenére sok esetben adták a következő csecsemőnek is az elhalt testvér nevét mondván, hogy „a jó Isten adott helyette másikot". „Meghalt a kis Ferkó testvérem és ezért Ferenc lett a fiam". (Juhász Ferencné Szaniszló Julianna, szül. Jászapáti, 1910) Az 1970-es évektől a településen a hagyományos, illetve a szülők nevétől eltérő, idegen hangzású neveket kezdték előnyben részesíteni, elsősorban a lányok esetében. A plébánián fellelhető keresztelési anyakönyvek alapján megpróbáltam nyomon követni az 1818-1878 közötti időszak névadási szokásait. 1818-1830 között a leggyakrabban előforduló női nevek: Anna, Julianna, Terézia, Erzsébet, Katalin, Veronika, Barbara, Márta, Klára, Margit, Apollónia, Angéla, Ilona, Zsuzsanna. Férfi nevek: Pál, János, Ferenc, Mátyás, István, Mihály, Károly, Antal, László, Balázs, Gábor, András. 1831 -1838-ban újabb népszerűvé váló női nevek bukkannak fel: Borbála, Viktória, Franciska. A férfi nevek közül 1827- 1834-ig igen gyakran feltűnik egy ritka név a Melchior. 1852- 1868-ig terjedő időszakba pedig egy másik ilyen ritka férfinév a Colomanus. 1857-től egyre népszerűbbé válik a Petronella és az Eleonóra, 1870-től pedig a Lenór, mely valószínű az Eleonóra rövidebb változata lehetett. A férfi nevek közül 1851-től a Kálmán, 1864-től a Bertalan, 1867-től a Sándor, 1870-től a Lajos, 1871-től a Béla. Vannak olyan nevek, melyek bizonyos hónapokban fordulnak elő nagy gyakorisággal pl. szeptemberben a Mária és a Mihály, februárban a Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Ritka a kettős, illetve a hármas keresztnévadás a vizsgált időszakban, de az utóbbi három név általában így együtt szerepel egy-egy gyermek esetében. Csakúgy, mint júniusban a Péter és Pál. A különböző nemű ikrek névadásában egyfajta szabályszerűség tapasztalható. Az esetek 90%-ában Ádám és Éva nevet kapják. A két név az adott időszakban egyébként ritkán fordul elő külön-külön. A bibliai nevek közül az alábbiak fordulnak elő: Noé, Zakariás, Ádám, Éva, Lukács, Márk, Máté, Dávid, Ábel, Rachel, Ruben, Benjámin, Lázár, Dániel, József, Mária. A vizsgált időszakban előfordult néhányszor, hogy az adott név hivatalos írásmódja helyett a köznyelvben használatos formáját jegyezték be. Például: Veron, Veronka, Rózsi, Rozina, Rosál, Boris, Terka, Julis, Zsuzsi, Angyela, Mártony, Istvány, Manó. Keresztelés A hagyományos paraszti kultúrában a kereszteléshez kapcsolódó szokások tartalma összetett. Kiindulópontja a megtisztító célzatú keresztény szertartás. A néphit szerint ennek révén szabadul meg a csecsemő eredendő bűnétől, illetve az ártó hatalmak veszedelmétől. Másrészt a vallási szertartás és egyéb befogadó rítusok révén az újszülött ekkor válik társadalmi lénnyé: a család, a közösség, a keresztény egyház tagjává. Elsőszülött esetében a keresztelés révén lép érvénybe a szülők és a komák közti műrokonsági viszony.

21 A család a csecsemő megszületése előtt döntötte el, hogy kit kér fel keresztkomának, illetve komaasszonynak. A keresztszülői tisztséget általában a házaspár testvére, vagy legény- és lánybarát, kedves ismerős is elláthatta. A recens anyag szerint gyakori volt, hogy egy családon belül minden gyereket ugyanaz a keresztszülő pár keresztelt. De máig él az a gyakorlat is, mely szerint minden gyereknek más-más párt hívnak. Volt rá példa, hogy a szegényebbek módosabbakat kértek fel keresztszülőnek, s ezt nem illett visszautasítani. De ez nem jelentette azt, hogy ettől kezdve a két család közelebb került egymáshoz, és később is támogatást kaptak a módos komától. Előfordult, hogy a gazda a keresztgyereket kivitte libapásztornak. A keresztelő általában szombat vagy vasárnap mise után történt, de hétköznap is volt rá mód, amennyiben kérték. Nagy ünnep közeledtével (pünkösd, húsvét, karácsony) pedig ezekre a jeles napokra tették, mely még inkább kiemelte az esemény fontosságát. A szertartáson a bába, és a keresztanya vettek részt. De volt rá példa, hogy vártak a keresztelővel, amíg az anya felerősödik, és ő is részt vehet. Ilyenkor a keresztelési és az avatási szertartás is egy napon zajlott. A babát a bába készítette fel a szertartásra. Megfürdette, bepelenkázta, ráadta a kis ingecskét, a réklit, a fejére a csipkés szélű fékötőt. Bepólyázta a szögletes dunnába, vagy - később az 1930-as évektől - a hosszúpólyába. A pólyát fehér vagy színes, hímzett, szélén széles fodorral ellátott keresztelőpaplannal terítette le. A fodor fölött körbefutó luksorba kék, vagy rózsaszín szalag került attól függően, hogy lány vagy fiú csecsemőt kereszteltek. A keresztelőkelengyét a nagymama, vagy a varrni tudó rokon, esetleg jó ismerős készítette. Sok családban minden gyereket, olykor még az unokát is ugyan abban a kelengyében keresztelték. A templomig a gyermeket a bába vitte. A szertartás előtt a sekrestyében tartózkodtak. A mise végeztével átvonultak a templomba. A szertartás alatt a keresztanya tartotta a babát, a bába pedig segítkezett neki. Lehúzta a fejéről a főkötőt, előre hajtotta a fejét. Választani lehetett a kis, vagy nagyruhás keresztelő között. A nagyruhás azt jelentette, hogy a pap a palástot is felvette, ebben az esetben többe került a szertartás. A kisruhás keresztelésnél a palást helyett egy fehér csipkeszerű bő ujjú ing - az álba - volt a miseruha felett. A szertartás végeztével hazaindultak. Az ajtón belépve a következő szavakkal köszöntötték az otthoniakat: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Misénkbe, imádságunkba részeltesse a jó Isten azokat is, akik nem tudtak elmenni. Pogánykát vittünk keresztényt hoztunk!" (Bordás Lászlóné Fehér Franciska, szül.: Jászapáti, 1925) Ezután odaadták az anyának a csecsemőt. Régen és napjainkban is élő szokás szerint a keresztelést egy uzsonna vagy ebéd követte. A meghívottak száma családonként változott. Volt, ahol 10-15-en is összejöttek, volt ahol csak a nagyszülők, keresztkomák, a szülők és a bába vettek részt. Az ételt a nagyszülők készítették el. A menü kinél gazdagabb, kinél szegényesebb volt. Általában csigaleves, csirkepörkölt, később rántott hús, a sült tészták közül szalagória, vízen kullogó, lekvároskifli, hájas tészta, rétes volt. Később kb. az 1950-es évek végén a torta is bekerült a menüsorba, illetve felváltotta a rétest és a kelt tésztákat. A gyerekágyas anya is részt vett az ebéden, ha még gyenge volt, nem ült oda az asztalhoz. Apátin is ismerték a korozsmaadás szokását, melyet a keresztszülők ajándékoztak a keresztgyermeknek. Volt, aki már a keresztelőebéden átadta, volt, aki később pl. a keresztgyerek esküvőjén. Ez az ajándék lehetett babaholmi, a pólya kihímzett huzatja. Felnőtt korban kalap, kisfazék, imakönyv. A kereszteléssel kapcsolatban adatközlőim két hiedelmet említettek. Az egyik egy analógiás cselekvés volt, mely szerint a keresztanya a csecsemő fejét „jól beverte a templomkerítésbe, hogy olyan erős legyen". A másik hiedelem szerint az olyan gyereknek, akinek kis gödröcske van az arcán, azt a keresztanyja kereszteléskor nagyon megpuszilgatta. 270 21 Kapros Márta, 1986.231-232.