Horváth László – H. Bathó Edit – Kaposvári Gyöngyi – Tárnoki Judit – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 13. (2003)

Szabó István: Möndölecskék

A mese többi mozzanatát a továbbiakban nem ezzel a szakkutatási igényeket is kielégítő, hiteles nyelvjárási szöveggel meséljük el, mellyel Kriza János 1863-ban a „Vadrózsák"címmel közzétett nevezetes székely népköltési gyűjteményében megjelentette. Annál is inkább, mert valószínű, hogy a freskófestő JÁVOR Pál sem ezt a közlést használta, hanem annak Benedek Elek-féle „olvasatát", amelyet a nagy mesemondó a millennium évében tett „magyarított", illetve olvasható formában leghálásabb közönsége, a gyermekek elé a „Magyar mese és mondavilág"'című népszerű és nagy olvasottságú öt kötetes gyűjteményében.

29 Ami azt jelenti, hogy a legkisebb legény mikor megkezdi a szolgálatot, azaz „...a 'pajtából' kieresztve) a möndölecskéköt, megindúnak, (s) a fiu is mind nyomró' nyomra mönyön utánnok;...a möndölecskék legelőbb is...(nem)...égy szép ződ 'sijáttságot'... érnek

m (el), hanem egy szép zöld rétet. Utána elérnek egy sebes folyóvízhez, amin keresztülúsztatnak, nyomukban természetesen a veszélytől vissza nem riadó, állhatatos legénnyel, akiről a víz úgy lesorvasztott mindent, "...hogy csak a bőre s a csontja maradt szegénynek... "Aztán, hogy a möndölecskék ráfújva a legényre, arra nemcsak úgy visszarakódott „hús s minden", de „hétszer különb legény lett, mint volt annak előtte". Ezután elértek egy dúsfüvű rétre, ahol a legény meglepetésére az ott legelő marhák „olyan soványak voltak, hogy a bordájukat meg lehetett számlálni s összeszottyant a lábuk a nagy gyengeségtől." A másik helyen meg éppen az ellenkezőjét találta: egy kiégett füvű réten nagy kövér marhanyájat. Újabb furcsaságok követték egymást a legelésző juhok nyomában. Olyanok, mit az az erdő, amelyben minden fa tele volt keservesen csipegő „csóré verébfiókákkal". Egy kerítés két oldalán meg két habzó szájjal ugató juhászkutyát talált, akik azonban sehogy sem tudták egymást megmarni. Aztán egy tó partján látott egy asszonyt, aki bár szakadatlanul meregetett egy kanállal a vízből, sehogy nem tudta kimerni, s így nem szakadt soha vége keserves munkájának. Majd egy kristálytiszta vizű folyóvízhez ért, akart is nagy szomjúságában inni a vizéből, de szerencséjére nem tette, mert kissé feljebb, a forrása felé haladva észrevette, hogy a víz egy döglött kutya szájából fakadt. Végezetül egy gyönyörű virágos kerthez ért, mikor hirtelen egy galamb röppent elé. Hogy a hófehér galamb be ne repüljön a csodaszép kertbe, a legény rozsdás karabélyával rálőtt, s az egy tollát elveszejtve riadtan tovább repült. Ennyi csodálnivaló és tapasztalat után elröpült az idő, s a legény a lehullott galambtollat kalapja mellé tűzve „azon az úton, amerre jöttek, hazaeregé/tek s jó estére haza fis) értek...". Ott a legény az öregember kérdésére e/mondta, „hogy hol s merre járt elejitől végig". Otthon az öreg gazda, aki nem volt más, mint az Isten, meghallgatta a legényt és mindenek előtt megdicsérte, hogy becsülettel elvégezte a rábízott munkát. Majd megmagyarázta a sok megtapasztalt furcsaságot is. Azzal kezdte, hogy látja: nem hiába intette a jóra és kötelességre, mert nem úgy, mint bátyjai, ő, a legkisebb bizony nem félt követni sehová sem a rábízott jószágokat. Hűséggel őrizte és kísérte őket végig a zöld mezőn, ami nem más, mint az ember ifjúsága. Átkelt velük a sebes folyón, vagyis a bűnöket lemosó élet vizén, amelyben tulajdonképpen nem lesorvadt róla minden, hanem az élet vize mosott le róla minden addigi bűnt, s ezért is fújtak rá a birkák, azaz az angyalok, a kegyes jó tanítók, hogy immár bűnök nélkül, megújulva folytassa életét. A sovány marhák nem voltak mások, mint azok az emberek, akik fene nagy gazdagságukban is sajnálják az ételt maguktól, s ezért az a büntetésük, hogy a másvilágon is mindig éhezzenek-szom29 BENEDEK E., Il./I. kötet 2000.194-203. p. jazzanak, hiába vannak nagy bőséggel, hiába van ételük-italuk elegendő. A sovány réten legelésző kövér marhák pedig azokat az embereket jelképezik, akik abból a kicsinbői, amijök van, jó szívvel adnak a szegényeknek, magukat sem sanyargatták éhséggel, szomjúsággal, és kevésből is mindig jóllaknak. A síró verébfiókák a kereszteletlen gyermekek; a kerítésen át egymásra acsarkodó kutyák az egész életükben egymással perlekedők; a kanállal vizet meregető asszony az a típus, aki mindig „vizet önt a tejbe s úgy adja el másnak, (ezért) a másvilágon is mindig egy tóban áll s mindig ki akarja merni a vízből a tejet, de nem tudja;... "a döglött kutya szájából bugyogó szép tiszta víz azokat az embereket jelenti, akik másokat kegyes, szent életre oktatnak, de maguk a hirdetett igéket meg nem tartják. A szép kert pedig, ahol legutolján voltál, az a mennyország, édes fiam. Idejutnak azok, kik ezen a világon bűn nélkül élnek. a fehér galamb (pedig) én magam voltam, fiam. Kísértelek mindenütt tégedetlátatlanul"}'A becsülettel elvégzett megbízatást teljesítve, s a most már értelmet nyert furcsaságokat is megemésztve a legkisebb fiú szolgálata kitelt: lejárt az esztendő. Az öregember meg is jutalmazta jól végzett munkájáért. Mert bár a legény a felkínált lehetőségek közül arany helyett inkább a mennyországot választotta, az arany sem maradt el: az öregember egy zsák arannyal bocsátotta el, ajándékozta meg, amit a legény nagy örömmel vetett a vállára, s boldogan vitte haza öreg szüléjéhez. Amitől aztán „ vége lett a nagy szegénységnek, (s) olyan hatökrös gazda lett belőle, hogy nem volt párja hat puszta határban. Kezét lábát összerakhatta az édesanyja is. Sóra, fára nem volt gondja, de még egyébre sem. Nagy gazdák lettek a bátyjaiból is. Meg is házasodtak mind a hárman s máig is élnek, ha meg nem haltak." Ezt a mesét mondja el JÁVOR Pál is jól sikerült freskóján. Ám mint ahogy Benedek Elek „fogyaszthatóvá" teszi a kútfő: Kriza János szakszerű, tudományos igényeket is kielégítő formában publikált alapgyűjtését, úgy jár el JÁVOR is. Ő a mese megjelenített, képi formáját teszi „fogyaszthatóvá". Úgy adja tovább a mesét, hogy annak nem jeleníti meg minden mozzanatát (még annyira sem, ahogy azt általában az írott művek illusztrátorai teszik), hanem súlypontoz. „Ez az ábrázolás nem illusztráció. Jóval mélyebbre és messzebbre hatol ennél a művész. Itt minden piktúra..." — minősíti a művet egyik, már idézett kritikusa, Magyar Elek. Vagyis az ábrázolás, a képi láttatás lehetőségeinek megfelelően nem merül el a részletekben, hanem szelektál, tömörít. Egyszerűsít, de nem csonkít. Úgy súlyoz az elemek között, hogy az egyenrangú mozzanatok közül csak azokat választja ki, amelyek ugyanúgy hordozzák a mesében szövegesen megfogalmazott tanulságokat, mint annak akármelyik részlete, s elsősorban arra vigyáz, hogy azok világosan, apróságok számára is felfoghatóan és látványszerűen, magyarázatot nem igénylő képekben is megjeleníthetőek legyenek. A választásra tág lehetősége nyílott. Ám két erős, domináns szempont is kötötte netán nekilóduló fantáziáját. Egyrészt maga az alapanyag, a mese „földje", amelyből bármilyen jelenetet választott is ki, a teljes mesét kellett hogy megjelenítse. Másrészt behatárolta az igénybe vehető falfelület. Amely tűnhetett ugyan akár hatalmasnak bár, de mégis csak egyetlen kép megfestésének a lehetősége volt; egy apró részletekből álló, de szervesen összefüggő, önmagában megálló egyetlen művé, egy kerek - egésszé gyúrt, egyközpontú, nagyméretű festményé. A falkép tulajdonképpen egy triptichon. A mesét három mezőbe sűrítő-osztó, egymásból és egymásba fejlesztett, egymásba folyatott részelemeinek sora. Ha irodalmi párhuzamot alkalmazunk - márpedig itt szerintünk jogosan lehet, hiszen irodalom adja a mű alapanyagát 30 KRIZA J.(szerk)., 1863.450. p. 31 BENEDEK E., Il/I. kötet 2000. 200-203. p. 398