H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Szabó István: Egy besenyszögi család története az 1900-as évek elejétől idős Danyi István kéziratos önéletírása alapján

22. kép. DanyiPálné 1977-ben besenyszögi házuk kapujánál Mert aratni kellett és nem volt más, aki learasson a saját földünkön. Pál (Paja), Pista, meg Máté jöttek ugyan aratni, de részre." Mikor kiszálltak a földből, egy-két évig mindhárman napszámosok lettek, és csak abból éltek, amit ezekkel az idénymunkákkal kerestek. Sőt még gyarapítani is ebből a keresetből kellett, mert ekkor már nem volt meg a tanya. Ezért mind a hármójuknak lakást kellett szerezni. Telket, házat spóroltak össze és építkezni kezdtek. Úgy emlékszem, Máté 1953-ban épített. Én hordtam fel neki az összes vályogot a kert alól a bivalyszekérrel. De ekkortájt épített a többi is. Úgyhogy valami­lyen úton-módon házhoz jutott mindegyikük. Paja üres telket vett, arra épített, Pista meg egy öreg házat. Azt alakítottuk át neki. Ezek a munkák folyamatosan eltartottak vagy három-négy évig. Mind­eközben részaratásokat, kapálást, meg ilyesféle munkákat vállaltak. Aztán Pali elkerült a postára, Máté a vízügyhöz, Pista meg a Palotási Állami Gazdaságba állt el rizsőrnek. Ahol volt kocsis, volt minden. Majd segédmunkás lett a kőművesek mellett olyan három­négy éven át" - emlékszik vissza Danyi Ferenc. Segédmunkásnál azonban több akart lenni. Ezért, mikor alkalma nyílott, elment kő­műves tanfolyamra. Az Állami Gazdaságon belül tanulta ki a szakmát. Úgy végezte el a tanfolyamot, hogy plusz vállalásként saját költségén járt be rendszeresen Szolnokra tanulni. A gazdaság csak annyival járult a képzéséhez, hogy az időt biztosította a tanuláshoz. Máté ugyancsak segédmunkásként kezdte. Valami három-négy évet dolgozott a Vízügynél, mikoris adódott egy lehetősége, hogy bentlakásosként technikusi vizsgára jelentkezhetett Pestre. Ez egy 14 hónapos középiskolai képzés volt. Technikusi végzettséggel került vis­sza a Vízügyhöz, művezetőnek. Alsószentgyörgyre helyezték ki sza­kasztechnikusnak, ahonnan 1958-59 táján ment vissza Beseny­szögre, a saját lakásába. Volt egy ideig a Jászkiséri Szakaszfőnök­ségen, a Tisza vonalán, ami Sarudtól Szolnokig az ő felügyelete alá tartozott. Vele kapcsolatosan is az a fontos, hogy saját erőből végezte el az iskolát. Mert igaz ugyan, hogy az iskola ingyenes volt, de lakni, élni ez idő tájt is kellett, márpedig a tanfolyam idején nem ka­pott fizetést. Nehezen mentek ezek a dolgok. De végigcsinálták vala­menyien. Mind a háromnak alakult a sorsa. Paja nyugdíjas állásba került, Máté megkapta a technikusi papirt, Pista meg kőműves lett. Vagyis szakemberek lettek." Ezeknek a frissen szerzett képesítéseknek és papíroknak a birto­kában azonban felhagytak a földdel. Persze voltak háztáji földjeik, de a gazdálkodást, mint egyedüli boldogulási forrást teljesen abbahagy­ták, mindent felszámoltak. Pál, István és Máté is. Mindig volt azért egy-egy darab földjük, de csak háztáji szintig. Akkorácska, ami megtermetté a ház körüli leg­szükségesebbeket. Tartottak tehenet, hízót, amelyek számára szom­23. kép. A Danyi gyerekek szüleikkel bat-vasárnap összekaszálgatták azt a takarmányt, ami a tartásukhoz kellett. (Pistánál például azért volt fontos a tehén, mert öt gyerekének kellett a tej. Másképpen pénzért kellett volna beszerezni).Szóval ilyen gazdálkodást folytattak, de ez csak a házi szükségletet fedezte. Egyéb földjük nem volt. Utánuk a sorrendben Imre és Juci, vagyis az ikrek következtek. Mikor Imre 1953-ban leszerelt, látszott, hogy a mezőgazdaságban nincs semmi keresnivalója. Elment napszámosnak, majd ugyanúgy, mint Pali, külterületi postás lett lett. Besenyszögön ugyanis három postás volt. Mindegyik külön-külön körzettel-területtel. Közülük kettő a külterületet járta. 1958-ban én is voltam postás három hónapig. De nekem nem tet­szett, mert rengeteget kellett menni. Besenyszögről körülbelül 30-40 kilométer volt a járás, amit minden nap le kellett gyalogolni. Nem volt lovam, márpedig ha sár volt, nem lehetett menni csak lóháton. Télen meg szánkóval. Sem biciklivel sem semmivel nem lehetett menni, mert a főutak járhatatlanok voltak. Kizárólag a kőutakat használhattuk Dohától kezdve fel egészen Szóró pusztáig. Ez a terület egy járásnyi volt, ezt kellett egy külterületi postásnak naponta bejárni. Én úgy ítéltem meg, hogy ezt az én lábam nem bírja, ezért otthagytam. De Imre 56-tól kezdve csinálta négy-öt éven át. 1962-63-ig lehetett a postánál. Járt egy területet, ugyanúgy, mint Pali. A család úgy volt vele, hogyha Palinak jó, jó lesz az a többi testvérnek is, vagyis Imrének, meg nekem is. Vannak ilyen vonzalmak, példák, hogyha van valakinek egy jó helye, miért ne legyen a többi testvérnek is? Hát így voltunk ezzel mi is. Palinak jó helye volt, ezért a családban egymásnak adtuk a stafétabotot: Imre meg én kaptam. Én ugyan hamar kiszálltam a postásságból, pedig egy év múlva már nem is kellett vol­na annyit gyalogolnom, mert belterületre kerülhettem volna, de nem akartam folyton gyalogolni. Pedig nem volt az rossz! Mert akármelyik tanyára mentünk, mindenütt kínáltak. Ha disznóölés volt, tele vágták a táskát hurkával, ezzel azzal, vagy egy darab pecsenyét dobtak bele. Csakhogy a táska nehéz volt, sokszor alig bírtam haza vinni. Az szinte természetes, hogy bor meg pálinka minden tanyán volt. Azt is tudták, hogy mennyit fo­gad el a postás - nagyon ismerték már őket - ezért mindig annyit öntöttek ki már előre, amennyi járt neki. Úgyhogy mikor megér­keztünk, kiadták és csak meg kellett inni. Aztán mentünk tovább a következő tanyába. Imrének ez is lett a baja. Reggel elindult, márpedig ha csak minden második háznál kellett meginni egy deci bort, az szörnyű mennyiség volt egy-egy nap végére. Hát nekem ezért is nem tetszett a posta. Meg azért is, hogy a táska magában is nehéz volt és azt még a disznóvágáskor kibélelték. Nyáron a paprika, paradi­csom, meg a gyümölcsök. Ha kínálták, el kellett fogadni. Még akkor 457

Next

/
Oldalképek
Tartalom