H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Pölöskei Ferenc: Közjogi kérdések a századfordulón

egyházi - vallási széttagoltsága, sokszínűsége, ami nem stabilizáló, inkább gyengítő hatást gyakorolt a dualizmus rendszerére. Különösen akkor amikor a nagyhatalmi politika a szembenálló nagy tömbök központi hatalmak, antant - kialakultak és a Balkánon létrejött a háborús tűzfészek. Magyarországon pedig már a XIX. század utolsó évtizedében megjelentek azok a válságjelek, amelyek az agrár merkantil ellentétek formájában kiterjeszkedtek a politikai s a gazdasági elitre, feltűntek az elemi erővel feltörő agrármozgalmak és a munkásság erős szervezetei. S ezek a későbbiekben is fennmaradtak. Ausztria és Magyarország közjogi helyzetében is szemetszúró repedések keletkeztek. 1899-ben bekövetkezett a kiegyezési ex-lex, hiszen nem sikerült a vámközösség újabb meghosszabbítása, amelyet az 1867. évi kiegyezési törvények 10 éves időtartamra előírtak. Ilyen körülmények között a 20. század egy egész ország számára tette fel a súlyos kérdést: Az önfeladás vagy a társadalmi, nemzeti felemelkedés útját választja-e? Szembenéz-e a szükséges felelősséggel a változó kor, változó viszonyaival, képes-e a megújulásra? Csakhogy ezek a kérdések nem ebben az egyszerűnek is tűnhető formában fogalmazódtak meg, ellenkezőleg az ellentmondások, a maguk bonyolult kísérő jelenségeivel együtt várták a megnyugtató választ. Ez azonban elmaradt. A szűkebb értelemben felfogott századforduló minden esetre a konfliktus kedvező feloldását ígérte. Úgy tűnt, hogy a század utolsó évében 1899 februárjában a „jog, törvény és igazság" jelszavaival érkező új miniszterelnök Széli Kálmán képes a rendszer megszilárdítására. Politikai múltja, családi körülményei is erősítették iránta a közbizalmat. Vas megyei középbirtokos családja ugyanis közeli baráti kapcsolatba került a szomszéd Zala megyebeli nagy népszerűségnek örvendő Deák Ferenccel. Miniszterelnökként hihetetlen gyorsasággal, az ellenzéknek tett egyes engedményekkel egybefogta az uralkodó elitet. Tehette, mert a kormányzó Szabadelvű Párt vezérlő garnitúrája ki akart törni éppen az ő számára leginkább kedvezőtlen kiegyezési és költségvetési ex-lexből. Széli Kálmán élt a pillanat adta lehetőséggel. Reformjai, az ellenzéknek adott engedményei egyébként nem érintették a dualizmus alapjait, működési mechanizmusát sem. ígérte és részben megvalósította az agráriusok követeléseit, amelyeket Nyugat-Európa legtöbb országában egyébként mér teljesítettek. így az agrárvámok emelését, a képviselői és ipari - kereskedelmi összeférhetetlenséget és a választási bíráskodás szigorítását. Védte az agráriusokat a tengeren túli agrártermékek versenyével szemben. Tehát ekkor valamennyi parlamenti politikai párt a kompromisszumot kereső nagy egyeztető taktikusnak, a „békeszerzőnek" a nagy „vasalónak" tekintette, aki képes a király és a nemzet, a kormánypárt és az ellenzék közötti ellentétek feloldására, valamint a szociális és a nemzeti feszültségek csillapítására. Ezeket a reményeket megtalálhatjuk a kortársak visszaemlékezéseiben, a korabeli sajtóban és Széli Kálmán különös módon fellelhető levelezésében. Széli Kálmánról még a szinte mindenkivel szemben kritikus, iróniától sem mentes Mikszáth Kálmán is elismerően nyilatkozott. Igaz ebben szerepe lehetett a miniszterelnöki előd báró Bánffy Dezsőnek is, akiről viszont az írónak lesújtó véleménye volt. Szélit mindenesetre kulturált, körültekintő, rokonszenves államférfinak tartotta, aki az ellenvéleményeket is komolyan vette, tartalmas, kimért, ügyes, fülbemászó beszédeivel új szint vitt a Házba, s a kontinens legnagyobb debatterének tartotta. „Széli Kálmánról írni hálátlan föladat. Dicsérni őt annyit tesz, mint vizet hordani a Dunába. A színigazat mondani róla annyi, mint félreérteni. Szidni őt annyi, mint meg nem hallgatni."

32 32 MIKSZÁTH II. k. 7. p. Széli Kálmán a századforduló szélcsendes éveit, támogatottságát hasznosítva széleskörű tapasztalatait, szaktudását, kivételes egyensúlyozó képességeit, munkabírását felhasználva rendkívül sok törvénytervezetet készített el, számos újszerű rendeletet alkotott. Különösen tevékenynek bizonyult Darányi Ignác földművelésügyi, Lukács László pénzügyminiszteri és Plósz Sándor igazságügyminiszteri tevékenysége. Széli Kálmán a belügyi tárcát magának tartotta fenn. Mindezt bizonyítják a parlament által alkotott törvények, a Képviselőházi Naplók, a Minisztertanácsi ülések jegyzőkönyvei, valamint a Minisztertanácsi és miniszteri rendeletek. A Széli-kormány működésének egyik kiemelkedő jellemzőjeként tarthatjuk számon az agrárérdekek védelmét, amely kiterjedt a termelés feltételeire, az értékesítésre, a modernizációra, a folyó és vízszabályozási munkálatokra, a telepítésekre és parcellázásokra, a természeti csapások által okozott károk enyhítésére, az erdészeti munkálatokra, a vad- és halgazdálkodásra stb. (Ám nem hanyagolta el az ipar és kereskedelem érdekeit sem.) E tárca vezetője Darányi Ignác számos erre irányuló javaslatot terjesztett a minisztertanács elé, ahol azokat általában elfogadták. Széli így tevékeny munkásságára építve, a nehézségek ellenére, a siker reményével vállalta a miniszterelnökséget. Kompromisszumos tárgyalásai még 1899 februárjában eredménnyel végződtek. Az ellenzéki pártok nem zárkóztak el a képviselőház elnökének és alelnökeinek megválasztásától, a költségvetés és az újoncok megszavazásától. Az új kormány pedig többek között vállalta az ellenzékkel egyetértésben a gazdasági viszony tartós rendezését Ausztriával, az agráriusok több követelésének teljesítését, a választási bíráskodásról szóló törvényjavaslat előkészítését stb. Az 1890-es években kiéleződő gazdasági, hadügyi, belpolitikai ellentétek, viták, Széli Kálmán 1899. évi miniszterelnöki kinevezése után átmenetileg visszaszorultak. Átmeneti sikerét fokozta a nemzeti pártiak belépése a kormánypártba

33

. Vezérüket, Apponyi Albertet 1901-ben a képviselőház elnökévé is választották. A kortársak szerint Széli Kálmán jobban udvarolt az ellenzéknek, mint saját pártjának. Rövidesen kiderült, hogy Bánffy Dezső távozása a miniszterelnöki székből elősegítette ugyan a „hatvanhetesek" összefogását, de a válság felszámolására túlságosan is kevésnek bizonyult. A képviselőház által 1899-ben elfogadott új házszabályok nem jelentettek lényeges változásokat, minthogy csak a technikai obstrukciót korlátozták, a név szerinti szavazások és a jegyzőkönyv-hitelesítési viták lehetőségét szűkítették. A tartalmi obstrukciót egyáltalán nem tették lehetetlenné. Törvényerőre emelkedett a választások feletti új bíráskodás rendje, ami a kúriai bíráskodás bevezetését tartalmazta. Eddig a képviselőház, illetőleg annak egyik bizottsága döntött a petíciókkal megtámadott mandátumok sorsáról, ami kétségtelenül a többségi pártnak kedvezett. Újraszabályozták és szigorították az összeférhetetlenség eseteit, mivel az 1875. évi törvény túlságosan tág keretek között mozgott. Ennek értelmében a képviselők nem vállalhattak tisztségeket az állammal gazdasági, üzleti kapcsolatban álló tőkeérdekeltségekben (bankok, ipari, közlekedési vállalatok stb.) Tisza István még a törvényjavaslat elfogadása előtt lemondott valamennyi ilyen jellegű tisztségéről, de szűkebb baráti körének egyes tagjai inkább a képviselőségről mondtak le, és megtartották jól jövedelmező állásaikat. Széli Kálmán előbb kieszközölte az indemnitást (az új költségvetés elfogadásáig a kormány az előző év költségvetésének keretén belül intézkedhetett), majd a költségvetést, az újoncmegajánlást és a gazdasági kiegyezés meghosszabbítását. A közös vám- és kereskedelmi 33 HORÁNSZKY i. k. 361-363 p. 437