H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)
Pölöskei Ferenc: Közjogi kérdések a századfordulón
szövetség érvényben tartására, az önálló vámterület jogi állapotára hivatkozva tett javaslatot. Az 1899. évi 30 törvénycikk 1907 végéig fenntartotta Ausztriával a gazdasági közösséget, amennyiben ezt teszi az osztrák törvényhozás is. Utasította ugyanakkor a kormányt, hogy az új vám- és kereskedelmi szerződés előkészítése jegyében kezdje meg a tárgyalásokat az osztrák kormánnyal. Amennyiben ezek 1902 végéig nem vezetnének eredményre, nemzetközi kereskedelmi szerződések az 1907 utáni időre már nem köthetők. Eközben kidolgoznák az új vámtarifát, amely mindkét állam mezőgazdasági és ipari érdekeit egyaránt védi. A közös Minisztertanács 1899. június 29. Schönbrunnban tartott ülésének egyetlen napirendi pontja a hadsereg és a haditengerészet létszámemelése volt. Az uralkodó ismét sürgette a hadseregreformot, csakhogy Széli Kálmánt nem hiába tartották a korszak egyik legfelkészültebb gazdasági - pénzügyi szakértőjének és zseniális taktikusának, végül is elhárította a javaslatot. Elismerte ugyan a haderő fejlesztésének szükségességét, de az adott pénzügyi viszonyok közepette gyors bevezetésével szemben aggályai egész sorát vonultatta fel. A nagy nehézségek árán megszületett belső béke felbomlásának veszélyeit és súlyos következményeit is felvillantotta. Ervei hatottak. Ferenc József, ha nem is vonta vissza javaslatát, nem erőltette annak akkori elfogadását. A gyorsan tető alá hozott, ám törékeny kompromisszum eredményeként a Széli-kormány mindenesetre a vártnál könnyebben vette az első nagy akadályokat s ezáltal elhárította a századvégi nagy krízist, hiszen megszüntette a költségvetési és kiegyezési ex • lexet, megalkotta az 1899 évi 30. tc.-et. Igaz, e törvény szövege nem a tízévenkénti vámközösség szokványos útját járta, hanem eddig szokatlan, zegzugos ösvényeket keresve, a jogi furfangok különös, meglepő leleményeit is felhasználta. Az eredeti 10 éves ciklusokhoz visszatérve ugyanis 1907-ig meghosszabbította a vám és kereskedelmi közösséget Ausztriával, de azt szerződésnek nevezte, előírta továbbá, a mezőgazdaság érdekeit jobban figyelembe vevő hosszabb időt igénylő új vámtarifa elkészítését és elfogadását 1902. december 31-ig s ennek alkalmazását a kereskedelmi szerződésekben. Ezért kötelezte a kormányt, hogy Ausztriával együtt dolgozza ki a szélesebb és átfogóbb egyezséget, az 1903 utáni időszakra pedig ne kössön a külállamokkal kereskedelmi szerződéseket. A vámközösségnek a kereskedelmi szerződéseken túl egyéb részei, feltételei is voltak. Ide sorolható a bank és a kvóta ügye. Az Osztrák - Magyar Bank szabadalmát 1899-ben 1910 végéig 10 évre meghosszabbították. Ez is különös döntésnek tekinthető, hiszen ez idáig egybeesett a vám és kereskedelmi szerződések időtartamával. Hasonlóan a bankkérdéshez, a közös kiadások arányáról sem rendelkeztek végérvényesen az 1867 évi kiegyezési törvények. Csupán az időről időre megállapítandó arányok megállapításának módját szabályozták. Az 1867:12. te. 21 §-a értelmében a két parlament kiküldi kvótabizottságait az egyeztetésre, ezután kerül az a két ország törvényhozása elé. Ha egyzség nem születik, „Őfelsége" dönt az eléje terjesztett dokumentumok alapján. Ebben persze közjogi paradoxon is rejlik, hiszen az uralkodó előszentesítési joga szerint csak a számára elfogadható törvényjavaslatokat engedte parlamenti tárgyalásra. Az uralkodói döntésre emiatt sem kerülhetett sor. 1869-ben 10 évre az Ausztria és Magyarország közötti 70—30%-os arányban állapodtak meg, de Magyarország vállalta az udvartartás költségeinek felét, illet438 ve az osztrák államadósság törlesztésének egy részét is. A két kormány, azonban a kvótabizottságok mellőzésével 1871-ben a Határőrvidék megszüntetésével s ezáltal a birodalom keleti feléhez kapcsolása után a Magyarországra (Horvátországot is ideértve) eső kvótát 1.4-el felemelte. (MTT.1872: 4. te.) Arra hivatkoztak, hogy Magyarország társországával együtt gazdaságilag jelentősen gyarapodott. A későbbiek során ez az új arány a századfordulóig nem változott. A kvóta-arányról azonban 1899-ben a vám- és kereskedelmi szerződés meghosszabbításának vitái közepette váratlanul újabb olyan osztrák követelések jelentek meg, amelyek Magyarország megnövekedett gazdasági erejére és a népességre utalva a 60-40%-os arányt tartalmazták 34 . A két országgyűlés között nagy pénzügyi vita kezdődött a gazdaság állapotának, jellegének ismérveiről, mutatóiról, megítéléséről. Vita folyt vagyonról, adókról, a bankok jövedelmeiről, a fogyasztásról, a teherképességről. Miután a kvóta-bizottság egyezkedése nem vezetett eredményre, hosszas tanácskozások, alkudozások után a 3%-os Magyarországra eső emelésben állapodtak meg, így a Határőrvidék polgárosítása nyomán 34.4%-ra növekedett a kvóta 35 . Kérte ugyanakkor a magyar kormány a hadi ipar nagyobb méretű Magyarországra telepítését, továbbá az itt keletkezett közvetett adók visszautalását. Széli Kálmán miniszterelnöksége azonban nem merült ki az éppen napirenden levő elodázhatatlan feladatok, mint például az ex-lex felszámolásában, s ezzel a vám és kereskedelmi közösség sajátos fenntartásában, vagy az uralkodó és a hadvezetés által sürgetett nagyarányú hadseregfejlesztés átmeneti elhárításában. Ellenkezőleg. Kormányzását a Szabadelvű Párt eddigi politikájától feltűnően eltérő alkotások egész sora kísérte, miközben ő maga tagja maradt az 1875-ben alakult uralkodó pártnak. Ezek az alkotások azonban inkább a korábbi ellenzékiek, a szélesebb értelemben felfogott agráriusok elképzelésein túlmutató agrárium érdekeit szolgálták a törvény- és rendeletekben egyaránt. Ezek a kormányzását meghatározó jegyek már a vám és a kereskedelmi szerződésben, illetve a véderó'fejlesztésről folyó egyezkedésekben is fellelhetők. Mindez azonban jóval markánsabban jelent meg a kormány önálló, a külső körülmények által nem befolyásolt tevékenységében. Mindez nem korlátozódott a magyar parlamentarizmus s annak egyes jelentős jogintézményeit alkotó törvényekre, mint például az 1899 évi, az országgyűlési képviselők választását, illetve azok felülvizsgálatát tartalmazó, a választási bíráskodást új alapokra helyező jogszabályokra, vagy az 1901-ben megalkotott, az 1875 évit továbbszigorító összeférhetetlenségi törvényre. E törvények célja éppen a Szabadelvű Párt korábbi, visszaélésekre lehetőséget adó gyakorlatának megszüntetésére irányult. A választási bíráskodásról szóló törvény a visszaéléseket összegyűjtő petíciók megvizsgálását és bírálatát a képviselőházi bizottság helyett végső soron a legmagasabb független bírói fórumra, a Kúriára ruházta. A képviselői összeférhetetlenségi törvényt pedig 1901-ben, még az újabb választások előtt fogadta el a képviselőház. A Széli kormány tehát saját pártjának hagyományos, régi törzskarát gyengítette s ezáltal lehetővé tette az új országgyűlési ciklusban az ellenzék felerősödését s végső soron a Szabadelvei Párt bukását a következő, 1905 évi januári képviselőválasztásokon. Mert a választási bíráskodás új rendszere és az összeférhetetlenségi törvény mellett a dualizmus korában talán első ízben lezajlott 1901 évi „tiszta" képviselő-választásokon nem ismétlődtek meg a korábban szokványos 34 Neue Freie Presse 1899. november 22.; Képviselőházi Napló, 1899. december 9., 11., 13. 35 MT jkv. 1899. nov. 15. MT jkv. 1900. január 24.
