H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Pölöskei Ferenc: Közjogi kérdések a századfordulón

számára végső esetben a rendkívüli állapot bevezetését is ajánlotta . Szerinte a kormány két lehetőség között választhat: vagy lemond, vagy a törvényen, alkotmányon kívüli helyzetben vállalja a kormányzást. Az utóbbi esetben felfüggeszti az önkormányzatok működését és leváltja az ellenszegülő tisztviselőket. Kiveti és beszedi az adókat, törvényi felhatalmazás nélkül is kiállítja az évi újoncjutalékot. Mindebben a későbbi 1905-06 évi darabont-kormány és működésének előképét villantja fel. Ekkor kerültek a legteljesebben felszínre Bánffy és a Tisza csoport közötti különbségek és azonosságok is. Az utóbbihoz tartozók mindenesetre határozottan ellenezték az „alkotmányellenes" kormányzást. Túlzottnak tekintették Bánffy szigorát a tömegmozgalmakkal s az új felerősödő nemzetiségi törekvésekkel szemben. Szerintük mindez bumerángként üthet vissza a kormányra, tovább bonthatja a Szabadelvű Pártot. Eleve kételyeik voltak a miniszterelnök vezetői képességeiről, különösen bizonytalanokká, sőt szkeptikusokká váltak a nehéz, bonyolult belpolitikai és az Ausztriával napirenden lévő közjogi, gazdasági kérdések eredményes megoldásának szerteágazó kérdései iránt. Ugyanakkor vele együtt keresték az obstrukció felszámolásának lehetőségeit, az ellenzék parlamenti mozgásszabadságának korlátozását. Bánffy végül 1899 február 18-án bejelentette lemondását. A századforduló viharai alaposan próbára tették a kiegyezés 67-es rendszerét. Voltaképpen ekkor bújt ki a szög a zsákból. Kitűnt, hogy a kiegyezés szövegében olvasható, Magyarország számára új kötési lehetőségekre, vagyis az Ausztria és Magyarország közötti állapot megváltoztatására lényegében egyetlen ponton sincs lehetőség. Lehetetlen ugyanis a közös hadseregen belül sem a magyar vezérleti és vezényleti nyelvvel bíró, magyar nemzeti jelvényeket használó hadsereg létrehozása. Látszólag erre az 1867-évi 12. te. lehetőséget ad, amikor a magyar hadsereget a közös hadsereg kiegészítő részének tekinti. Csakhogy a szöveg további részei szerint ennek valóra váltása, mint a hadsereggel összefüggő valamennyi kérdés őfelsége jogkörébe, tehát az uralkodói felségjogok birtokállományába tartozik. Az uralkodó pedig hallani sem akart a magyar hadseregről. Elvetette ennek valóra váltását a Szabadelvű Párt vezérkara. Igaz, elismerte annak jogi lehetőségét, de nem tartotta célszerűnek, sőt Magyarország számára is veszedelmesnek, a hadsereg ütőképességének csökkentését látta benne. A kiegyezés szövegében a másik nagy lehetőséget Magyarország számára az önálló vámterület létrehozása csillantotta fel. Csakhogy ezt sem a hatalmon levő párt, sem a parlamenti ellenzéki elit zöme valójában nem akarta. Ráadásul a vámközösség esetleges felmondása több, más politikai és gazdasági következménnyel járt együtt. Mindenekelőtt megingatta volna az Osztrák-Magyar Monarchia nagyhatalmi állását. Az új vám és kereskedelmi viszonyoktól pedig számos társadalmi réteg bizonytalansági reflexei miatt is idegenkedett. Gazdasági helyzetének romlásától tartott. Már az évtizedek óta működő, a középrétegek körében is prosperálónak tűnő gazdasági feltételek megváltoztatásának ezért nem igen volt a politikai életben választójoggal rendelkezők körében számottevő, erős, határozott bázisa. Mindenféle lényeges változtatástól meglévő, stabil életfeltételeit féltette. A közös, vagy önálló vámterület kérdésköréhez egyébként szorosan kötődtek a külállamokkal meglévő kereskedelmi szerződések. A meglévőket ugyanis a monarchia két állama kötötte ugyan, de a közös pénzügyminisztérium előkészítése, egyeztetése nyomán, meghatározott közös vámtételekkel. Ezek a gazdasági, kereskedelmi szerződések azonban természetesen nem estek egybe a két ország közötti tízévente megújítandó gazdasági kiegyezéssel. A szerződő felek ugyanis saját érdekeik szerint annál hosszabb vagy éppen rövidebb időre kívánták megkötni szerződéseiket a Monarchiával. A történelem talánya marad ezért, vajon a közös vámterület felmondása esetén mi történt volna a dualizmus virágzó szakaszában a még érvényben levő külső kereskedelmi szerződésekkel, milyen erős lehetett volna az önálló magyar nemzeti bank, miként alakulnak az Ausztria és Magyarország közötti vámtételek, a munkaerő kalamitás stb. Túlságosan sok volt tehát a bizonytalanság az önálló magyar vámterület létrehozása esetén. Nem csoda tehát, hogy inkább csak a politikai taktika és a pártharcok színterén maradt. Végig hiányzott alapos közgazdasági kidolgozottsága. Nem meglepő ezért, hogy amikor többek között az önálló vámterület jelszavát is a választási küzdelembe dobó ellenzék 1906-ban hatalomra került, 1907-ben önmaga hosszabbította meg a közös vámterület hatályát. Az Osztrák-Magyar Monarchia a századforduló idejére, 50 éves fennállásának nemcsak a felén jutott túl, hanem politikai zenitjéről is lefelé csúszott. Csaknem három évtizedig ugyanis az ipar, kereskedelem, közlekedés, a modernizáció nagyarányú fejlődése mellett belső nyugalmi állapota is feltűnt a világ számára. A tágabb időhatárok közepette azonban a politikai, belső társadalmi feszültségek sorozata zúdult rá, miközben gazdasági fejlődése nem torpant meg, sőt az 1880-as évektől a világháborúig terjedő bő három évtizedben új lendületet vett. A Monarchia s benne Magyarország így a századfordulón különös helyzetbe került. Kérdéssé vált: vajon a politikai belső feszültségek, a felszínre törő ellentétek kerekednek-e felül, vagy a gazdasági növekedés látványos felgyorsulása oldja-e fel a politikai viszályokat. Gyakran úgy tűnt, hogy az utóbbi tendencia vált meghatározóvá. Ezt sejtette különösen a városokban éppen a századfordulón meghonosodó infrastruktúra, a villany, vízvezeték, telefon kiépítése az egészségügy terén bekövetkezett látványos előrehaladás, a járványok visszaszorítása, az állatorvosi szolgálat minőségi javítása. A Lajtán túli területek vagy Bécsből nézve a birodalom Ciszlajtán részén az alpesi és a cseh-morva ipar szerkezeti átalakítással összekötött fejlődése, amely egyes statisztikai számítások szerint az 1880-as évektől 1913-ra háromszorosára nőtt.

23 Különösen a bányászat és a nyersanyag-feldolgozás, a textilipar és az ipari jellegű mezőgazdasági termelés emelkedett. Míg az alpesi vidéken a gép, a fa és a papíripar megtartotta vezető helyét. Bécs eközben kétmilliós lakosságú világvárossá emelkedett. Sok más területre ugyanakkor árnyak vetődtek, főleg Galíciában és Bukovinában. Amíg ugyanis az említett fejlett Ciszlajtán területeken a mezőgazdaságból élők aránya 35% körül mozgott, ez az arány Galíciában 70-80%-ot tett ki.

24 Magyarországon a századfordulón azok a települések fejlődtek gyorsan, amelyek nyersanyaglelőhelyek voltak, vagy kedvező feltételeket biztosítottak a feldolgozóipar számára, illetve - miként Szolnok - forgalmi központokká váltak. Különösen nagy üteművé vált Budapest - 1892 óta Székesfőváros - fejlődése. A századfordulón ugyanis nemcsak a gazdaság, a vasúthálózat centruma, hanem a művelődés, a tudomány központjává, világvárossá nőtt. Jelenős termelési volumene, az egész országra kisugárzó ismert gyárak, bankok születtek. A gépipar fele itt helyezkedett el, de a mezőgazdasági feldolgozóipar központjává is vált. A nagybankok székhelye is Budapest volt. Előrehaladt Székesfőváros infrastruktúrájának kiépítése, a villanyvilágítás, a vízvezeték kiépítése, a villamos és részben az autó22 MTjkv. 1898. november 30. 23 PALOTÁS 1998. 237 p. 24 Uo. 435