H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Pölöskei Ferenc: Közjogi kérdések a századfordulón

PÖLÖSKEI FERENC KÖZJOGI KÉRDÉSEK Az 1860-as évek közepére értek meg a kiegyezés feltételei az udvarban és az 1861. évi országgyűlés bázisát adó Deák-párti középnemesség soraiban. 1867. február 17-én került sor Andrássy Gyula gróf, az új felelős magyar kormány miniszterelnökének kinevezésére, majd a közös ügyeket is tartalmazó és a dualista rendszer kereteit meghatározó törvényjavaslatok további tárgyalására. A kiegyezési megállapodások szerint Ferenc Józsefet 1867. június 8-án látványos külsőségek, különös ceremóniák közepette magyar királlyá koronázták. A kiegyezés nyomán a közös ügyekkel együtt 1867. végén közös minisztériumok is alakultak, létrejött a közös minisztertanács intézménye, ezen az osztrák és a magyar miniszterelnökök is részt vettek. Ha az uralkodó, az osztrák császár és magyar király elnökölt a közös miniszteri értekezleten, azt koronatanácsnak nevezték. A közös minisztertanácson különben a külügyminiszter elnökölt, az ő kezébe futottak össze a monarchia követségeitől, külképviseleteitől a diplomácia szálai.' A közös külügyminiszterek természetesen az uralkodó legbizalmasabb köréből kerültek ki, közöttük szép számmal magyarok is akadtak, ami a magyar és osztrák külügyi politika azonosságait bizonyítja. A közös pénzügyminiszter a költségvetést készítette el, de - különös módon - az ő hatáskörébe utalták Bosznia-Hercegovina katonai, majd polgári igazgatásának irányítását is az 1878. évi okkupáció, illetve az 1908. évi annektálás után. A közös miniszterek azonban csak az uralkodónak tartoztak felelősséggel, hiszen közös törvényhozó hatalom a dualizmus folyamán nem jött létre. Az osztrák és a magyar parlament által évente választott két 60-60 tagú delegáció sajátos intézménye volt a monarchiának, hiszen felváltva Budapesten, illetve Bécsben külön-külön ülésezett, szinte kizárólag a közös költségvetés tárgyalásával és elfogadásával foglalkozott. A dualista rendszeren belüli Magyarország a belkormányzat terén szélesebb lehetőségekkel rendelkezett, mint a közös ügyek eseteiben. Hiszen 1867. után is érvényben maradtak a feudalizmus felszámolását, a politikai, emberi és egyéni szabadságjogokat biztosító 1848. évi szentesített törvények. A belső hatalmi ágak pedig kiépültek, mégpedig a klasszikus jogállamok mintái, vagyis a hatalommegosztás elve szerint, így alakult újjá a parlament képviselőháza és a neki felelős magyar kormány, továbbá a végrehajtó hatalom. Kiépült az igazságszolgáltatás modern polgári rendszere is, hiszen a bírói szervezetet az 1869 évi 4.tc. különválasztotta a végrehajtó hatalomtól, biztosította önálló1 GALÁNTAI 1967; MACARTNEY 195; ZOLGER 1911. 2 MTT 1867:7. 11. és 22. te. A SZÁZADFORDULÓN ságát. A kiegyezés azonban feltűnően kibővítette az uralkodói akarat érvényesítésének lehetőségeit. Az 1867. évi 8. te. például a miniszterek kinevezését az uralkodó hatáskörébe utalta, szemben az 1848. évi 3. te. 12. paragrafusával, amely szerint a miniszterelnök által kiválasztott minisztereket az uralkodó csupán megerősíti tisztségükben. Az 1867. évi 11. te. felfüggesztette a nemzetőrségről szóló 1848. évi 22. tc.-et. Az 1867. évi 7. te. pedig elhalasztotta a nádorválasztást, holott a 48-as törvényhozás rendkívül nagy szerepet adott a nádornak az ország kormányzásában, az uralkodó távollétében elláthatta a végrehajtó hatalom irányításának tisztét. Ezzel párhuzamosan feltűnően megnőtt a királyi jogkör, amit a közös ügyekről szóló 1867. évi úgynevezett kiegyezési törvény is tükrözött, ugyanakkor egyéb módon, például megegyezéssel, királyi leiratokkal is bővítették azt.

2 Az uralkodói felségjogok széles körű, kiterjedt rendszere szinte egyedülállónak tekinthető a korabeli államok sorában. Korlátozta az osztrák és a magyar törvényhozó hatalmat, hiszen az uralkodó elnapolhatta, feloszlathatta az országgyűlést, tetszése szerint nevezhette ki a minisztereket, a miniszterelnököket, megszerezte a törvények előszentesítésének jogát, legfőbb hadúrként pedig a hadsereg vezérlete és vezénylete, valamint a, hadüzenet is kizárólagos jogkörébe tartozott. Ó gyakorolhatta a főkegyúri jogokat, s a nemességadományozással is élhetett. A közös ügyekben az uralkodó kizárólagos hatalommal rendelkezett, de a „közös érdekű" ügyek megfogalmazásából - vám- és kereskedelmi szövetség, bankügy, kvóta, és a delegációk esetében - kitűnik: az államfő - uralkodó hatásköre közvetve vagy direkt módon ezekre is kiterjedt. A legvilágosabban szembetűnik ez a kvóta esetében. Erre a századvégi viharos kvóta-tárgyalások során még visszatérünk. Ezúttal csupán csak azt jelezzük, hogy az idevonatkozó törvényhely szerint a két parlament kiküldi kvótabizottságait a közös kiadások megállapítására, azután kerül a két ország parlamentje elé, s ha köztük a megegyezés nem jön létre, az uralkodóé a döntés joga.

3 A vám és kereskedelmi szövetség pedig a gazdasági fejlődés szerint különvált egymástól, illetve elszakadt a kiegyezésben rögzített 10 éves időhatártól. A külállamokkal kötött kereskedelmi szerződések ugyanis eleve nem követhették ezeket a ciklushatárokat. Hiszen a két szerződéskötő fél, jelen esetben a monarchia illetve más államok piaci érdekei ettől eltérő időtartamú szerződéseket igényeltek. Ezért hosszabb, vagy éppen rövidebb idejű megállapodások születtek köztük. 3 1867:12. te. 18-22.§-ai. (Ugyanezt az osztrák kiegyezési törvény 3. és 36. §-ai rögzítették.) 431