H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Szabó Lajos: A redempció és Kunhegyes

marhája, 6 lova, 56 juha és sertése volt, amelyek értéke - különkülön, a tőkefölddel együtt több ezer rhénes forint. A redemptus családok 1

A-e tartozik ide (1766-ban mintegy 91 család), akiknek nem voltak megélhetési gondjaik. A módosabb földnélküliek leginkább a pásztorok közül valók.

10 Állatállományuk több, mint az elszegényedett redemptusoké. Ugyancsak 1766-ban pl. ilyen irredemptus Alföldi János, akinek 11 szarvasmarhája, 4 lova, 2 sertése; Varga István, akinek 9 szarvasmarhája és 2 sertése; Nagy Mihály, akinek 11 szarvasmarhája, 2 lova és 1 sertése volt. Minden negyedik irredemptus család sorolható ide 1766-ban 75%-uk nehéz körülmnyek között élt. ínséges években előfordult, hogy a réten ásott gyékénygyökérrel táplálkozva tartották fenn puszta életüket. Kunhegyes helység szegény lakosainak legfontosabb jövede/mezési lehetősége a bérmunka legkülönfélébb változata volt. Például faragó-béres vagy szolga, szolgáló, száraz dajka, szoptatós dajka, kocsis, vachter, helység hajdúja, szőlőcsősz, dinnyecsősz, mezőkerülő, kaszás, gyűjtő, takaró (arató), nyomtató, kévekötő, szőlőkapás, fejősjuhász, kos-pásztor, ökörcsordás, göblyös-, borjúpásztor, gulyás, kondás, csürhés, vízi- és szárazmolnár, villás, ács és kőműves mellett munkálkodó napszámos (segédmunkás), toronyőr, vízhordó stb. A munkaadók természetben, illetve pénzben fizettek napszámot, részt vagy „convenciót"(komenciót). Túlsúlyban a természetbenijuttatások voltak, ami a pénzhiánnyal függött össze. Az éves szolgák (cselédek, I—II—II. rendűek) - általunk számított - pénzben kifejezett, esztendei jövedelme 30-50 Rft között mozgott a XVIII. század második felében, ami tizede-hetede pl. Gerendai Pál (1786-1823) prédikátor együttes jövedelmének és a harmada-fele a tanítóénak, negyede a rektornak (iskolaigazgató), de a főbíró Nánai Szabó János 70 Rft-os tiszteletdíja is jóvak meghaladja egy életerős, szorgalmas és szakértelemmel rendelkező I. rendű szolga jövedelmét. Napi élelmezésre 5-6 kr-t számítottak a munkaadók (szalonna, kenyér, hagyma és főtt étel: tésztaféle vagy kása, lencse, borsó). Ebben az időben egy átlagos, háromosztatú, tornácos redemptus ház pénzben kifejezett értéke, portával s a rajta lévő ólakkal együtt 130 vonás forint (:6630 kr.), ami - gazda kenyerén végezve - 473 és fél napi napszámmal egyenértékű. Ugyanilyen feltétel mellett, 22 napi munkával lehetett egy hízott sertést venni.'

1 A takaró (arató)-rász heted és tized között változott. 1776-ban pl. olyan nagykunsági határozat született, hogy „a jó tiszta búza kilencedén, a szegényebb és rosszabb pedig nyolcadikán, az jobb tavasz nyolcadán, a szegényebb hetedén takartasson."

12 Kunhegyes redempció kori fejlődését olyan tényezők is befolyásolták, amelyek a megnehezülő terhek súlya alatt erőfeszítésekre, új életlehetőség és a megoldás keresésére kényszerítették a lakosságot. Nehezítő körülményként hatottak a tiszai árvizek, amelyek - a Taskonypuszta—Tiszaszalók közötti Mirhó-fokon kiszakadva a Tiszából - a Kakaton át - valóságos szigettengerré változtatták a Nagykunság vidékét, összefolyva a Hortobágy—Berettyó—Körösök vizével. Különösen az 1770-es évektúl váltak tragikussá oly mértékben, hogy a kunhegyesi elöljáróaság a kárt „...megsirathatatlannak és kimondhatatlannak, az árendálásra való költségeket elhordozhatatlannak, magát pedig minden terhek viselésére alkalmatlannak adta ki". Ilyenkor a helység határának fele vízben állott, ezért kényszerültek a lakosok - drága pénzen - a bánhalmai, meg a gyendai puszta árendálására. - A Sóút - mint egyetlen átkelőhely - a III. Károly 10 SZABÓ 1966. 11 SZABÓ 1996, 16-22. p. 12 SZABÓ 1987. uralkodása idején épült bánhalmai Kakat-hídon keresztül vezetett, ahol vámot is szedtek a kereskedőktől. Nemcsak az osztatlanul hagyott határrészeket borította el a víz, hanem a szántóföldeket és szőlőskerteket ugyancsak gátakkal kellett megvédelmezni. Kunhegyes lakossága 2360 öl (4460 m) hosszú négyöles gátat épített, illetve tartott rendben Az 1780-as években. Ezen kívül arányosan részesülhettek a közös, nagykun kerületi gáttöltésekből is, mint a Zádor-gát, a fegyverneki Büdös-gát, Mirhó-gát. Kétségtelenül ez utóbbi jelentette a legnagyobb próbatételt. A több szakaszban (1754, 1760, 1786/87) épített „Mirha Gáttya", 1787 tavaszán készült el véglegesen, jól szervezett közmunkával, amelyből - szinte erőn felül - a nagykunságiak vették ki részüket legjobban. Figyelmet érdemlő segítséget nyújtott még Heves vm. és Orczy Lőrinc Pusztataskony új földbirtokosa is. Kunhegyes népe 1798 gyalog- és 1607 szekeres napszámmal vett részt az építkezésben. E nagygát (613 öl hosszú, alapja 24, felszíne 12 öl széles) megépítése egyike a XVIII. század folyamán hazánkban végzett legnagyobb árvízmentesítési munkálatoknak. A gát táj- és életmódformáló jelentőséggel bír. Hatására csökkent az árvízveszély, az ősi vízivilág összezsugorodott, fokozatosan teret nyert a földművelés, ugyanakkor az aszályok elviselhetősége nehezebbé vált (pl. már 1790-ben, 1794-ben), új problémaként merült fel a szikesedés.

13 Az árvízvédelmi erőfeszítéseket párhuzamosan, ugyancsak tehetőssége (proportiója) arányában (azaz adófizetés összegének mértékében) végezte a lakosság az egyéb közmunkákat (minden 1 frt adó után 1 szekeres- vagy 2 gyalog napi munka igény szerint). A helység számára végzett közmunka ingyenes volt (út-, gát-, épületépítés, a redemptus közbirtokosság földjének művelése, amely főként a helyi közérdekű kiadások fedezetéül szolgált), a többit (közkerületi, állami) beszámították az adóba. Figyelmet érdemlő helyi közmunkán és anyagi erőforráson alapult a református templom építése. Az immár 3200 főnyi gyülekezet számára épített templom hajója 1766-ban, tornya, „veressel festett gombos tetővel", 1770-ben készült el.

14 Szakmailag jól kimunkált adófizetési kulcsok alkalmazásával egységes rendszerű, progresszív teherviselést valósítottak meg elődeink. Ugyanez vonatkozik a katonaállításra is, mely szervezett rendben, kirovás szerint, verbuválással ment a kerületek helységeiben. Mind a négy (örökösödési, hétéves, török, francia) háborúra 600 katona és 600 ló kiállítása, felszerelése, vitele, élelmezése (amennyiben az ország területén tartózkodtak), pótlása hárult a Jászkun Kerületekre. A tetemes katonai költségeket az erre a célra létesített felkelői pénztárból fedezték. A Nagykunság 148,1794-től 154 lovas katonát állított ki és tartott fenn, ebből Kunhegyesre 18 és 1, illetve 19 jutott. (A költségek nagyságára jellemző, hogy 1756-ban 1 lovaskatona teljes felszerelése átlagosan 73 Rft a Nagykunságban.)

15 A Nagykunságban állomásozó birodalmi katonák elszállásolásának és tartásának kulcsa a redempciós frt és a hadiadó összege volt (minden 20 frt redempció után 1 napszám). Kunhegyesen, ahol a katonatartási napok száma 935, ősz és tavasz között - a helység quártélyházában 2 tisztet, a lakosoknál 14-16 közkatonát kellett eltartani, lovaikkal együtt.

16 Gondot jelentett a Nagykunságban gyakran átvonuló birodalmi katonai egységek ellátása, felszerelésük vitele, valamint a hadsereg számára történő élelmiszer- és takarmánybeszolgáltatások (porciók). 13 SZABÓ 1983. 14 SZABÓ 1975 15 SZABÓ 1987/b, 97-117. p. 16 SZABÓ 1987/b, 97-117. p. 349