H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Füvessy Anikó: Iparoslányok férjhezadása Tiszafüreden

nagysám, ez volt a megszólítás. Ahogy belépett ez a kisasszony oda, rögtön odament hozzá, vagyis megkérdezte a közvetítőtől, ki ez a nő? Mondta, nem volt sehol, most van az első helye, bele volt írva a könyvébe, apja tánctanító, stb. Mért akar elállni? Mert nem bírok az apámmal kijönni, kemény természetű, és ezért. Rögtön felfogadta! Akkor őegy olyan kis szobalányszerűség volt, takarított." Lenke nagyon szerette Bertát. Volt egy öccse, Laci, „nem bírta anyámat, de anyám se űtetl Mert kerülgette anyámat. Egyszer azt mondta neki, már lefeküdt az úrfi, Berta, gyűjjön, oltsa el a gyertyát... Igen ám, de meg akarta fogni anyámnak a kézit, oszt odarántani. Erre Anyám egy nagyot fújt a gyertyára, és elaludt." Szabó Lenke 38 éves korában ment férjhez Kondor büntetőbíróhoz, ide is magával vitte Bertát. „Két évig volt ott, mert már két éve volt Kelé katona, és még egy év fújja volt, hogy várni kellett volna rá. Azt írta az Anyámnak, hogy Gréfli nagyságos úr azt mondta, hogy öreg már a kerékgyártója, és nagyon szeretné őtet kommenciós kerékgyártónak. Minden kommenciót megkap, pénzfizetést is, tehéntartást, baromfitartást, és azt kérdezte az Anyámtól, hajlandó volna-e vele tanyára kimenni? Igen, azt mondta Nagymama, nagyon is szeretne jószágot tartani. Borzasztó jó dolga volt ott a kommenciósnak, hát nem úgy tekintették a mesterembereket, mint a béreseket. Szép lakást kapott volna, szóval, mindent. Nem kell magának fejni, meg semmi ilyen dolgot, majd én fogadok maga mellé, aki elvégzi az ilyen munkákat. És hát Anyám, szegény, bújában meg bánatában, meghat tetszett is neki az a fiú, legyezte a hiúságát, hogy egy ilyen ember, és beleélte magát, hogyha Kelé hazajön, megesküdnek. Szegény, Anyám, mindig sajogta Kelét, azt mondta, nem voltam én belé annyira szerelmes, mert aszongya, féltem tőle, annyira szép ember volt, hogy azt hittem, mit tud énrajtam, azon a kis - mert kicsi volt az Anyám - ezen a kis teremtésen szeretni, mit tud annyira, ez a szép ember meg fog engem csalni. Nem bízott benne Anyám. Azt mondta, ettől féltem csak. Látod, azt mondja, Jakobovicsot jobban szerettem! Azt jobban szerette, de attól meg azért félt, mert olyan bohém volt." Scheffer Emilia 1970-ben lett özvegy. Akkor már hat éve nála lakott anyja, aki 1978-ban halt meg. Kettőjük közös életén számtalanszor beszélgettek a családról, az elődökről, anyja szüleiről és testvéreiről. Bőven volt idejük az események kielemzésére, a gyakran értelmetlen latolgatásra, hogy mi lett volna, ha másként döntenek. Másként dönthetett volna Berta is, ha nem egy elkeseredett pillanatban kapja meg apja levelét. „Ment a levél nagyapámtól, hogy gyere, Berta, gyere haza, van itten egy nagyon helyes fiú, Scheffer Mihálynak hívják, kőműves, nagyon szolid fiú, nem részeges, nem kurvás, gyere haza, nagyon megtetszettél neki fényképen. A szomszéd házban volt kvártélyon, onnat aztán mi volt átjönni ide?" (A tánciskola miatt jelent meg a háznál, mivel Füreden ez az egy szórakozás volt vasárnap, a próbabál.) „Nahát, híjjuk haza Bertát, híjjuk haza, írt a nagyapám, á, szó se lehet róla, írt vissza az anyám, én várok Kelére, én nem akarok férjhez menni. Akkor írt Aniza, gyere haza, Berta, nézd meg ezt a fiút, jóképű fiú, fess, csinos ember, hát az is volt az apám, szép ember volt. Gyere haza, Berta, nézd meg, nagyon kíváncsi rád. Addig irkáltak neki, hogy hazajött. Akkor mondta neki Kondomé, érzem én, Berta, hogy nem fog maga visszajönni. Azt mondta anyám, hogy megunta a cselédséget, nem is tudja, hogy mi történt vele. Mondtam anyámnak, hogy Anyuka, én ezt nem tudtam volna megtenni, hogy ezt a szerencsétlen Kelét, aki úgy rimánkodott neki, hogy az isten szerelmére, ne menjen férjhez - a levélben, mert megírta neki, hogy férjhez akarják adni, hogy megunta a nagyapát, az itthoni körülményeket. Az istenre kérem, ne menjen férjhez, várjon, már csak egy évet kell várni! Megunta a cselédséget, ezzel indokolta. Hát ugye, hogy anyám hazajött, összeösmerkedtek, és megkérte, mán előzőleg nagyapától, és ezt magok között is el kellett, hogy intézzék valahogy. Két hónap, és megesküdtek. Ezért csodálkoztam én anyámon, hogy tehetett ilyet! Hát nem is ösmerte! A sorsnak egy különös szeszélye, vagy nem is tudom, hogy mi, és akkor cserbenhagyta ezt a szegény Kelét. Soha életében nem tudta magának megbocsájtani! Sokat, mindég sokat emlegette. Mikor aztán állt a lakodalom, szegény Aniza, intett a cigánynak, Ádám, „Valahonnan levél ment a kaszárnyába!" Anyám felugrott, kirohant a terembűi. Apám meg utána, oszt együtt sírtak. Hát, nem csodálatos az élet!?" Míg Kelé katona volt, Bertának mások is próbáltak udvarolni. „ Volt egy Bárány nevezetű, ennek a Kelének a barátja volt. Hát az is borzasztóan akarta anyámat, mert Bárány itt maradt, amazt meg elvitték katonának. Ez is olyan mesterember volt. Aztán volt egy kunmadaras/', Szeghalmi Jenő, egy ügyvédnek a fia, aki Bánffyhunyadra került. Ez úgy történt, hogy tánciskolája volt ott a nagyapámnak, és azt mondja neki nagyapa, Berta, nem jönnél el a próbabálra? Nahát, ott ösmerkedtek meg aztán a tánciskolában, és nagyon megtetszett neki az Anyám. Gyönyörű leveleket irt hozzá. Ez a Szeghalmi azt mondta anyámnak, Berta nagysám, mert így szólította, szívem szerint senkit se vennék el feleségül, csak magát, de az Anyám sohse egyezne bele, hogy ne olyat vegyek el, akinek vagyona van. Ha a Nagyapám kinyitotta volna a pénztárcáját, mert ott volt a sok pénz, az ártér, a lóger, a páskom, mind termett, de nem volt hajlandó semmire! Nagyon fösvény volt. Szegény apám, mint kőművessegéd dolgozott az iskolában, csak azért választotta a nagyapám, mert nagyon jámbor volt. Mikor csinálták a katolikus iskolát, nem ezt az emeletest, hanem még a földszintest, Márkusnak hívták a keresztapját, az egy nagy építész volt, az vállalta a munkát. Hát Apámat is elhívta, gyere, Mihály, itt van munka, dolgozzál! Sokáig, egész nyáron itt dolgoztak. Ez 1906-ban volt, mert akkor esküdtek. Ötven személyre volt, nagy lakodalmat csinált, mert ez kedvire való házasság volt, mert apámat ő választotta. Azt mondta, ez jó, szelíd fiú, ez katolikus, amaz meg református, meg annak (Ke/ének) az anyja nagy kurtizán volt, mert az volt a gyönyörű szép, mint a fia. Nagyon ellenezte, de ez a Mihály, ez nagyon jó, szelidfiú, nagyon tudott vele kártyázni, úgy volt minden, ahogy nagyapám akarta. A lakodalmat nagyon szépen megcsinálták. Csirkepaprikás volt előételnek, nem csigaleves! Nálunk az nem volt divat! Már ilyen csirkepaprikással kezdték, aztán sültek voltak, kacsa, Nagyanyám sok kacsát nevelt, egészbe sült kacsa, a süteményt Zudarné csinálta. Friss rétes volt tésztának, meg azon kívül aprósütemények, hát akkor még torta nem volt. Szóval, nagyon ki volt rukkolva. Fénykép nincs róla, nem tudom, miben esküdött, de biztos koszorúban. Ritka eset volt a fénykép, hát valószínűleg nem is volt Füreden fényképész. A násznagy Zudar volt, az egyik, a másikat, azt nem tudom ki. Ha csak nem Újvárosról valaki. Megelőzőleg, mielőtt megesküdtek volna, az öreg Rózsa felkerekedett, és elment Újvárosra. Feltette a rókafarkas keménykalapját, a sétapálcáját és beállított. Megkereste őket. Scheffer István volt a másik nagyapám, mondta neki, nem tudom, melyik tanyánál, intéző vagyok, és valamit akar venni, mint intéző. így állított be, és hát érdekődött, hogy, mint, a család körül érdeklődött. Hát mondták, hogy van egy Mihály fiúk, és igen jó fiú, és most vőlegény. Honnan nősül? Tiszafüredről. Kit vesz el, stb. Szóval, kifaggatta őket. Végül 270