H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Tóth Albert: Alföldi táj és ember - Esszé

költői sorok is biztos tájismeretről, ha úgy tetszik, tökéletes társulástani tudásról vallanak. Az Alföldön még a legkisebb térszintkülönbség is a táj jellegének megváltozásához vezethet. Alig néhány centiméteres magasságkülönbség már történelmileg eldöntötte, hogy az ember mely árvízmentes hátat ülte meg, hozta létre rajta településeit; mely szintet vonta be a szántóföldi művelésbe, avagy rétként, mocsár- vagy lápként mit hasznosított. Ezt a térszint-tagoltságot, sajátos alföldi „emeletességet" s az ehhez kapcsolódó agroökológiai megalapozottságú tájhasznosítást veretes szavakkal jellemzi Györffy István a Nagykunsági Krónikában: „Ahol máma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott kövér füvű legeló'mezó'kön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot, ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleveszett a haragos-zöld rétbe, ott a konda bányászott..."" Az is lényeges másságot mutat, ha csupán néhány méternyire emelkedünk a táj fölé. Elég, ha csak egy kunhalom tetejéről vagy egy árvízvédelmi töltésről szemléljük a körülöttünk elterülő tájat. Nem is beszélve arról az élményről, amikor hason fekve tárul elénk egy kamillamező vagy padkás-szikes pusztaság. h „szintkülönbségnek" mis értelme is van. Amikor a kapáló vagy arató ember „földközelből"volt kapcsolatban a tájjal, akkor neki még egy pacsirtafészek is megóvandó „tájelem" volt. (Nehogy rálépj egy fészekre is - szólt a felnőtt ember intelme gyermekéhez.) A kombájn vagy a Jonh Deer légkondicionált fülkéjéből ez már teljesen más viszonylat. Onnan fentről már nincs sem fészek, sem kisnyúl, sem földillat, sem talajrepedés, sem szarkaláb. Egy száz- és ezer évekig létező viszony alakult át gyökeresen pár évtized alatt. Hibát követnénk el, ha a táj értékei közül figyelmen kívül hagynánk a tájképi s a vele szoros kapcsolatban álló esztétikai kvalitásokat. A művészet - s kiváltképpen a festészet és az irodalom képes leginkább megragadni a tájban rejlő esztétikumot. Éppen ezért az sem lehet véletlen, hogy az alföldi táj igazi értékeit elsőként festők, írók, költők ismerték fel. „Aki a táj lelkét akarja megismerni, ferdüljön sz irodalomhoz"'- ajánlja Szabó Zoltán, a Szerelmes földrajz írója. Majd így folytatja: „az A/föld az egyetlen nagy magyar tájegység, melynek tudjuk a születésnapját: 1844. október 5. Ezen a napon jelent meg Petőfinek Az alföld című verse a Honderűben. Az Alföldet nem a gólya, hanem a költő hozta.*

12 Az alföldi táj rejtőzködő lényege és szépsége jelenik meg Markó, Kurucz D, Szegvári, Baranyó, Chiovini, Tornyai s mások ecsetje nyomán is. A tájlíra ugynezt szavakban teszi. Az agrárközgazdász Erdei Ferenc lírai esszéjében megindítóan ír a tiszai rétek, kubikok, holtágak romantikus világáról: „és külön a holtágak bubája. Sírna vizük szelíden tükrözi a partmenti fákat, s e tükörben mintegy megpihenve szépül meg a világ." Sinka, a fekete bojtár a szeghalmi Mágor 1 BULLA • MENDÖL (1947): A Kárpát-medence ffidrajza Budapest, Egyetemi Nyomda, p. 611. - CHOLNOKI (1910): Az Alföld felizíno. Földrajzi Közlemények p. 83. GHYMESSY (1984): A tájpotenciál (Táj, víz, ember, energia) Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, p. 7. - GYŐRI-NAGY (2001): Kultúrökológia, Gödöllő p. 51. — 11 GYÖRFFY I., pusztán számtalanszor megélte a példátlan szépségű alföldi hajnalok és alkonyok varázslatát. Versében erről így vall: „Hajnalban, ahogy elfogyott a bor, hangtalan örömmel kelt a falka, A napnak vidult... még láttam egy ideig, aztán a lila köd eltakarta." Végezetül térjünk még vissza Gróf Teleki Pál gondolatához. Az „embert, testet, lelket, gondolatot, érzést, munkát" formáló táj magasrendű morális viszonyok és érzelmek hordozója, gerjesztője is. Ha csak az ember tájformáló szerepét hangsúlyozzuk egyoldalúan, hibát vétünk. Legalább annyira fontos az a viszonthatás is, ami az ember sorsát, jellemét alakítja. Nem véletlenül vallja Móricz a Túr vidékéről: „Istvándi volt az én jellemformáló kohóm." Ugyanerről a szatmár-beregi tájról a kortárs és barát Ady ezt írja egyik publicisztikai munkájában: „Bölcs világ ez, legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk köpnek, ha viszket a tenyerük ütnek. Ez itt a magyar föld az első honfoglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan...! Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője." Kovács Imre sem így írta volna meg a Néma forradalmat, ha nem ismerte volna velejéig a Sárköz, az Ormánság, a Körös-vidék, a Tisza-mente, a Hortobágy egykori vízjárta tájait, embereinek konok, kemény küzdelmét az életben maradásért. Arany János versremekeiben is szüntelenül tetten érhető a szülővárosát övező szalontai kopár szik és a toportyánt nevelő sárréti mocsarak gazdag élményanyaga. Igazolható az a tétel is, hogy az „Értől az Óceánig" valóban vezet út. Ady Endre az Ér-lapályától, az „Ős dicsőségű Kraszna-árok"-tól jutott el a fényes Párizsig, a világhírű szobrásszá vált Finta Sándor, az egykori „kisbojtár" a Berettyó menti Ecseg-pusztáról Rodin műterméig, Rio de Janeiro-ig, New-York-ig. A Korda-fivérek útja a túrkevei tanyavilágból, Pusztatúrpásztóról - ahogyan ők mondják - „a pusztáról a földi paradicsomból" vezetett Londonig, Hollywodig. A jellemüket megedző, helytállásra, küzdésre megtanító végtelen látóhatárú vidék, a paraszti környezet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a világ filmgyártásának mértékadó, mondhatni meglapító nagyságaivá válhattak. Valamennyiük esetében fontos szerepet játszott az a kontrasztos különbség, ami az elindító, jellemalakító táj és a sikerek városa között markánsan megnyilvánult. Valami olyasmire lettek képesek, amit Szabó Zoltán is Életelveként vallott: „A dolgokat a valóságos értékük szerint tudom értékelni, vagyis fontosnak tartom a fa árnyékának formáját, a szelet, mely a bokrokat fésüli, a látóhatárt, mely azt veszi körül, aki magánosan sétál alkonyati órákban a búzaföldek között, a folyó vizének fecsegését a parti kövekkel, szóval mindazt, ami maradandó, ami örök, ami elhozza a szívnek a békét, az elmének a nyugalmat, a léleknek a szeretet, az embernek a hazáját."

13 TÓ1H (2000): A mikrorelief és a tájhasznosítás kapcsolata a Nagy-Sárréten (In: Az Alföld történeti földrajza) Nyíregyháza, p. 12. 2 RÉTHY (1998): Az ember és a táj (In: Crisicum I.) Szarvas, p. 11. 12 SZABÓ Z., 13 SZABÓ Z., 1983 14