H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Bó'di Erzsébet: A vadon flórája a gömöri magyarok táplálkozási kultúrájában

és belterületein. Nyáron a szénaforgatás idején az asszonyok a száradó szénából kiszedegették a köményfüvet, kis kévébe kötötték és otthon a napon megszárították. A magvakat kicsépelték vagy kézzel kidörzsölték, megrostálták és kis vászonzacskóba öntötték. Fűszernek és rántott leves alapanyagához használják, teát is készítenek belőle. Levelek, gumók és gyökerek Sóska (Rumex-félék) jelentették tavasszal, tél után az első friss zöldtáplálékot. Kora tavasztól nyár végéig szedik a réteken, utak mentén. Gyerekek és asszonyok járták e célból a határt. Kötényükbe mindig tudtak annyit letépni, amennyi egy napi főzethez elegendő volt. A gyerekek nyersen is szívesen ették. A határban kapáló felnőttek is friss sóskalevéllel oltották szomjukat. A gömöriek többféle ehető sóskát különböztetnek meg. Tavaszi sóskának nevezik a Rumex acetosat, ebből készítik a közkedvelt sóskamártást (szósz) és a sóskalevest. A mártást főtt burgonyához és húshoz fogyasztják. A sóskaleves hétköznapra gyorsan elkészíthető, akár egytál ételnek is elegendő étek. Emberi fogyasztásra alkalmasnak tartják még a madársóskát (Rumex acetosella), melynek levét nyersen eszik az erdőjárók és a gyerekek. Az összegyűjtött madársóskát otthon még néha fokhagymás forró sós lébe vetik és így fogyasztják. A sóskamártást napjainkban is gyakran készítik. Főleg tavasszal. Már nemcsak habarással, de rántással is sűrítik, és az apróra felvágott sóskát zsiradékon dinsztelik. Ez a főzéstechnológiai váltás alig húsz éve kezdődött. Napjainkban a sóskaételekhez mind a két sűrítési módot alkalmazzák még egy háztartáson belül is. A főtt sóskaételek idényjellegűek. Tartósításával még nem próbálkoztak. Az étkezési szokások szerint ebédre, vacsorára, ritkán uzsonnára illő étel. Különösen füstölt, főtt sertéshús mellé való. A csalán, csohán, pokriva (Utrica dioica, vagy Utrica urens) minden kert szélén, patak partján, árokszélen lehet szedni. A gömöriek szerint ínséges időszakok eledele. Bár értékes tápértéke miatt tavasszal ajánlatos lenne még napjainkban is fogyasztani, azonban szedésére kevesen vállalkoznak. Inkább állatoknak sarlózzák takarmánynak, amibe belekerülhet a többi gyomnövény. Emberi fogyasztásra a frissen leszedett tavaszi csalánt leforrázva vagy anélkül fokhagymás, sós lében főzik puhára, savanyú tejjel habarják be. A kifejlett csalánt gyökerestül, szárával együtt megszárítják, és többféle betegség ellen gyógyteának használják fel. Nyers hús, legyen az sertés, baromfi vagy hal, pár napi tartósítására frissen leszedett csalánlevelet használnak, főleg nyáron. A friss hús közé teszik, és tetejét is letakarják vele. Tapasztalat szerint a csalánt elkerülik a legyek, és a hűs színe sem változik meg egy bizonyos idő alatt. Ez a tartósítási mód háztartási hűtőszekrények elterjedése előtt volt jelentős, de még napjainkban is láttam erre példákat. Egy kiskovácsvágásí asszony friss, vágott csirkék közé szórt zöld csalánleveleket, amikor azt Rozsnyóra szállította. Egy másik helyen, a Felső Garam mentén Polonka szlovák faluban a megtisztított, azonnal fel nem használt halakat csalánnal letakarva tárolták a hideg helységben. Az alábbiakban két olyan növényt említek meg, mely eredetileg nem tartozott a természetes növénytakaró flórájához, konyhakertekben termesztették, de napjainkra magától olyannyira elszaporodott, hogy gyomnövényként tartják számon, s mint ilyent irtják is. A kapor (Anethum graveolens) egyrészt fűszernövény, például a habart tökkáposzta főzelékhez, habart levesekhez és uborka tartósításához, másrészt önálló étel nyersanyaga. A kapormártás főtt baromfihúsok és más leveshúsok mellé fogyasztott étel. Újabb kori származású, tavasszal gyakran készítik. A kaport télire szárítják. A belőle főzött teát mint népi gyógyszert ajánlják emésztés javítására, fejfájás ellen és köhögtetésre. A tormát (Armoracia rusticana) termesztett növényként már nem tartják számon. Patakpartokon, faluszéleken majdnem minden dél-gömöri faluban megtalálható. Kora tavasszal, amikor már elfogyott a savanyúkáposzta, tormaevelekbe csavarják a húsos tölteléket, és így nyernek töltött káposztához hasonló ételt. Levelét ma már másra nem hasznosítják. Korábban, ínséges években levesnek és mártásnak főzték. Gyökere közkedvelt fűszernövény. Uborka télire való tartósításához és savanyításához nélkülözhetetlen. Újabban készítik az ecetes tormát. Házilag csak annyi tormát reszelnek le, amennyit pár napon belül elfogyasztanak. Medvesalján emlékeztek még a pirított tormára. Disznóvágásra a kemencében reszelt tormát pirítottak, amivel sült és főtt húst egyaránt ízesítettek. Általánosan tudott dolog, hogy a reszelt torma mézzel összekeverve hatásos szer a tüdőbajosok gyógyítására, a reszelt tormával való borogatás pedig enyhíti a reumás fájdalmakat. Édesgyökérrel (Polypodium vulgare) serkentették a kicsiny gyermekek fogzását. A rágcsáláshoz a megtisztított gyökerét tiszta vászondarabba tekerték be, amit még cérnával is hozzáerősítettek, és így adták a gyermek kezébe. Édesgyökeret főleg hegyek lábainál és sziklás területeken lehet találni. Az egész dél-gömöri tájon ismert. Teája köhögés csillapítására való. Csicsóka (Helianthus tuberosus). Folyók mentén magától szaporodik, temetők széleit és a belső telkek végét lezáró élő sövényekben előforduló vadnövény. Gumója emberi táplálék. A Murány-völgyiek mikókának nevezik, a magányos csicsókabokrot árvapityóka, - csicsóka. A Szilicei-fennsíkon — baboriska, tréfás hangulatot idéző elnevezéssel illetik. A vadon növő gumóit kiszedik és a gyermekeknek adják. Semmilyen ételt nem készítenek belőle, nyersen fogyasztják. 80