H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Viga Gyula: A hagyomány és a változás néhány kérdése a magyar népi kultúrában

VIGA GYULA A HAGYOMÁNY ÉS A VÁLTOZÁS NÉHÁNY KÉRDÉSE A MAGYAR NÉPI KULTÚRÁBAN

1 1. A hagyomány és a változás, a tradíció és az innováció, mai szóval leginkább modernizáció kérdése nem csupán a kultúra vagy a társadalom kutatójának közkeletű problémája, hanem közönségesen hozzátartozik a 20. század végi ember mindennapjaihoz is. A fogalmak, amelyek igazából nem is ellentétes jelentésűek, a kutató számára valójában az őket összekapcsoló — időbeli és térbeli — szakaszok miatt miatt érdekesek: a változás mikéntjéért és időrendjéért, megfordítva a változást megelőző állapot rekonstruálásáért — már ha egyáltalán van a hagyományos kultúráknak és társadalmaknak olyan metszete, amiben azok állapota állóképként értelmezhető. Valószínűleg nincs, talán nem is lehet, s már itt a bevezetőben le kell szögeznünk, hogy a szó szoros értelmében véve csak változó kultúra, csak alakuló, változó társadalom képzelhető el, s a hagyományos, tradicionális műveltség és társadalom csak a külső, jobbára késői szemlélő számára változatlan. Ezen a ponton azonban elágazik a dolog, hiszen az egyéni hajlam, habitus az adott kultúrában és társadalomban élő egyén esetében is eldönti, hogy inkább a megszokotthoz, a megörökölthöz ragaszkodik-e, a lehető legkevesebb változtatással tovább viszi az előző generációtól szerzett örökséget, vagy könnyebben-nehezebben - alakít annak részletein. Igaz ez a közösségek működésére is: vannak települések, egész tájak, amelyeknek népe konzervatívnak, vagy éppen a változtatásra, alakításra különösen hajlamosnak mutatkozik életmódjában, műveltségében. Mindkettő lényegében a szűkebb környezete számára tűnik ki ezzel, a valójában inkább külső feltételével, de nem elhanyagolhatóan belső adottságával. Hasonlóan meghatározott személyiségében a kutatói hajlam, habitus is, csöppet nem függetlenül attól a társadalmi közegtől, amiben az illető él. Egyik egészében az őt felnevelő társadalmi csoport örökösének érzi magát, s vállalja annak — főleg önmaga által behatárolt — tradícióját, a másik azon töpreng, hogy az utókor számára a hagyomány mely elemei adhatnának segítséget a zavarodottnak tűnő világban való eligazodáshoz. A harmadik egészében elveti a korábbi századokban megformálódott társadalmi csoportok műveltségét mint mintát, s elsődlegesen annak belső szerkezetét, strukturális kérdéseit vizsgálja. Annyi bizonyos, hogy Európában a társadalmi haladásról, a fejlődésről folytatott értelmiségi gondolkodás az elmúlt századokban vagy a távoli kontinensek alacsony fejlődési fokon álló népeit, vagy az európai parasztokat jelölte meg - saját társadalmának kritikájaként - mintául. (Hoffmann Tamás 1998.11.) Az elmúlt egy-másfél évtized hazai kutatásának is egyik nagyon fontos hozadéka kétségkívül annak felvázolása volt, hogy - hasonlóan az öreg földrész nyugati területeihez - a nemzeti kultúra kialakulásának/kialakításának időszakában mennyire megkülönböztetett szerepet kapott a parasztok akkor még csak felszínesen ismert kulturális hagyománya. 2. A felvetett problémakörben való eligazodást nagyban megkönnyíti, hogy a - jobbára történeti — kutatások az európai kontinens históriájában mind térben, mind időben markáns határokat húztak, amelyek egyszersmind korszakhatárok, vagyis kifejezik, hogy a térbeli különbözőségek az időbeliekkel mennyire adekvátak, s miként változnak az évszázadok során. Értelmezik, hogy gyorsul-e vagy lassul a változások tempója, s azt is, hogy milyen feltételek gyorsítják vagy lassítják az átalakulás ütemét. Felismeri a történeti kutatás az európai mezőgazdálkodás nagy tömbjeit - szerkezetében homogénebbnek véli, mint ahogy az a néprajzi atlaszok lapjain megjelenik -, s azt, hogy a különbözőségek hátterében inkább szervezeti kérdések, jobbára társadalmi eltérések tapinthatók. Mindez csöppet sem független a társadalom szerkezetétől: a mezőgazdaság modernizációja összefügg a technikai fejlődéssel, a mezőgazdaságon kívüli ágazatok, a kézművesség, az ipar, egyáltalán a társadalmi munkamegosztás színvonalával is. S azok a térségek, ahol gyengén fejlettek a városok, ahol a parasztok adják a társadalom zömét, s a mezőgazdálkodás foglalja el a területek nagyobb részét, ott lassabb a fejlődés, lassú az innováció, s merevebb mind a társadalom, mind a műveltség struktúrája. Mindez magába foglalja a regionalizmus alapvető problematikáját is. Az európai régiókon belül is alrégiók rajzolódnak ki, amelyeken belül egymásra alig hasonlító tájak, vidékek mutatkoznak: sokszínűségük értékként jelenik meg a kultúra látószögében. Elegendő például Csaplovits Jánosra gondolni! De utalhatunk jelenünkre is: a divatos szóval mu/tiku/turafitásnak nevezett, s a példaként emlegetett Európa számára pozitívnak tartott regionális adottság a következő generációk számára is esélyegyenlőtlenségeket rejt magában. Nem kevéssé fontosak az időbeli cezúrák: a történeti szempontú kutatások mind a históriában, mind az azzal érintkező néprajzban feltárták a népi műveltség állapotváltozásainak főbb 1 Az írás a T 22885. számú OTKA-kutatás keretében készült. 59