H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Viga Gyula: A hagyomány és a változás néhány kérdése a magyar népi kultúrában

szakaszait, meghagyván a lehetőséget azok belső finomítására, figyelembe véve a regonális különbözőségeket, a lokális változások és változtatók szempontját. Az azonban kétségtelen, hogy a paraszti polgárosodás csöppet sem szűk periódusa alkalmasnak mutatkozott - főleg Kosa László nem eléggé nagy figyelmet kapott könyve óta (Kosa László 1990.) - a táji differenciák megmérésére, a regionális különbözőségek érzékeltetésére, más vonatkozásban annak feltárására is, hogy a hagyomány és a változás ezekben a tömbökben miért és miként függ össze. Nem elhanyagolható hozadéka a periódusnak annak feltárása, hogy az 1930-as évek elejéig domináns lélekszámú parasztság műveltsége miként vetül egymásra más társadalmi rétegekével, s egyáltalán, a társadalomban lezajló folyamatok milyen módon befolyásolják a (paraszti) kultúra állapotát, jellegét. 3. Nem független a kutatói szándéktól, sőt a személyiségtől az sem, hogy - akár a történeti vizsgálatok „hosszú időmetszetében" (Paládi-Kovács Attila 1991. 131.) - az azonosságok vagy a különbözőségek tenyéré helyezi a hangsúlyt, s ennek megfelelően a műveltség stabilitását emeli ki, vagy a változások jelentőségét súlyozza. Végtére is, mindkettő igaz lehet, erre lehetőséget éppen a kultúra rendkívül összetett szerkezete teremt. Csakhogy a kutatók többsége éppen e sokszínűség organikus egységét hangoztatja, s bár elismeri az egyes elemek különböző történeti mélységét, korát, nem ritkán mégis az lehet a felületes szemlélő benyomása, hogy a sámánhit töredékes elemeinek éppen olyan jelentősége van a 20. századi magyar paraszt tudásában, mint az újkeletű húsvéti locsolóversnek, sőt, akár nagyobb, mert azt a tradíció mélyebb szövetében való elhelyezkedése a kutató számára nyilván „értékesebbé" teszi. S itt az érték fogalmához érkezünk, amit a kutatói szándék mérlegel. Nincs ugyanis kimunkálva a néprajzunkban az, hogy organikusan milyen súllyal, milyen „helyi értékkel" vannak jelen az egyes műveltségi elemek a hagyomány szerkezetében. Nálunk valójában a Steward-i ökológia „kulturális mag" fogalma sem bevett, mert kutatásunk elsődlegesen nem a tudományos absztrakcióra törekedett a néprajz területén, hanem a jelenségek, elemek komplex összefüggéseinek bemutatására, hellyel-közzel a kutató népéletbeli jártasságának igazolására, vagyis az egész összetett struktúra érzékeltetésére. Ebben a kontextusban kétségkívül nehezen különíthetők el a változás mozzanatai és folyamatai. 4. Az előzőekben a kultúra változásában alapvető kifejezést, a kulturális javak átadásának, generációk közötti átörökítésének kulcsszavát, a hagyományt abban az értelemben használtam, ahogyan azt néprajzunk általában - mondhatnám hagyományosan - teszi. Ennek az az elsődleges oka, - ami a néprajzi vizsgálat és a tudományos fogalomalkotás összemosódásával nem kevés tisztázatlanságot, zavart okoz —, hogy a nyelvünk nem képes elválasztani egymástól az egyes és az általános, a lokális és a globális hasonló tartományát. Nem jelent megoldást a tradíció kifejezés használata sem, mivel az az átörökítés másfajta területén volt korábban közkeletű. A hagyomány értelmezése a néprajz tudománnyá válása és intézményesülése óta sokat változott, de tartalma ma is vitatott. A múlt század során jobbára a folklór egészével azonosították, de hasonlóan Györffy István 1939-ben még az elődeinkről ránk maradt szellemi javakat érti alatta, szemben a hagyaték és az örökség kifejezésekkel jelzett, objektiválódott tárgyi javakkal, amelyek ugyancsak az előző generáció(k)ról maradtak fent (Györffy István 1993. 7.). Pontosan érzékelteti ugyanakkor, hogy az ősi soron szájhagyományozódás útján terjedő hagyomány bizonyos részeinek átörökítését az írás vette át, megkülönbözteti az élő és a már élettelen hagyományt, s elkülöníti a nemzeti és a néphagyományX (Györffy i.m.7.). Az újabb kutatások a tradíciót igyekeznek leválasztani magáról a kultúráról, s olyan törvényszerűségnek tartják, amely maga nem része a kultúrának. Istvánovits Márton szerint a hagyomány a kultúra grammatikája, kifejezetten olyan szimbolizált jelrendszerek összessége, amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában jutnak a különféle típusú közösségek tagjainak birtokába, s szervezik azok működését (Istvánovits Márton 1979. 393.). Nagy teret szentel a hagyomány problematikájának Szabó László, aki társadalomnéprajzi elveibe ágyazva jeleníti meg ezt a kérdéskört (Szabó László 1993. 98-103.). A nem kis részben saját korábbi eredményeit szintetizáló összegzésének számos megállapításával magam is egyetértek: mindenek előtt azzal, hogy kultúra nélkül hagyomány nem létezik. Nem tartom viszont elfogadhatónak azt a vélekedését, hogy a hagyomány nem tekinthető történeti kategóriának (101), azt, hogy a néprajztudomány figyelmére igényt tartható, rendszeresen, hosszabb időn át visszatérő tevékenységek ugyanazon körülmények között ismétlődnének (102, 103.), valamint azt sem, hogy - az előzőektől egyáltalán nem függetlenül - az egymástól térben és/vagy időben távoli tárgyi jelenségeket bármilyen módon össze lehetne kapcsolni a hagyomány kérdéskörével. A továbbiakat természetesen csak annyiban szánom az általam nagyra becsült Szabó László műve kritikájának, amennyire az összefügg a címben vállalt témám felvázolásával. 5. Ha a magyarság kultúráját egészében vizsgáljuk, akkor megítélésem szerint - annak nagy tömbjeit valóban kiemelhetjük a hagyomány köréből. A táji feltételekhez való alkalmazkodás rendje, annak eszközei, a mezőgazdálkodás technikái és szerszámai, a kézműves technológiák önmagukban nem tartoznak a tradíció körébe. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a paraszti tevékenységet az európai feudalizmus tulajdonlási és birtoklási rendje, a szolgáltatások rögzített formái, Magyarországon az Árpád-kor végén - éppen az elsődleges mezőgazdasági zónában - rögzülő település határok, s még számos más tényező szervezett struktúrákban működtetik. A termőtájak kialakításának lehetősége a feudális keretek között éppen úgy nem spontán folyamat, ahogyan nem az a legelőterületek hasznosítása, vagy a határhasználat kötött rendjében a különféle növénykultúrák helye és kiterjedése. Mégsem gondolhatjuk azt, hogy ennek a körnek nincs köze a hagyományhoz. A termelés technikájának és eszközeinek, eljárásmódjainak működtetése mentén az átörökítés - hol vékonyabb, hol erősebb — szálaival generációkat kapcsol össze. A termőterületek adottságait éppen úgy nem kell újratanulnia a parasztember fiának, ahogyan a különböző kézművesek a céhek közötti, olykor kontinentális vándorlás segítségével sajátítják el a szakmai fogásokat. Önmagában a társadalmi 60