H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Kaposvári Gyöngyi: „... Melly hatalmas a' mi nemzeti magyar nyelvünk" Egy Jászladányi születésű reformkori nyelvész: Antal Mihály

szalonokban pedig a német társalgás uralkodott. Különösen a XIX. század elején terjedt el a német beszéd a magyar nemesi házakban is. ... Arisztokratáink nem tudtak magyarul." A magyar nyelvhasználat fontosságának bizonyítására Antal Mihály gyakran hivatkozik történelmi példákra. Áttekinti, hogy a magyarság történelme folyamán milyen gyakran került kapcsolatba idegen népekkel, számos viszontagságon ment keresztül, a magyar nyelv mégis fennmaradt. Az anyanyelv terjesztéséhez az ország vezetésének szándéka szükséges, de az egyes polgárok tevékenysége is. ,,A' melly ország/ás a' nemzet nyelvét templom, oskola, tisztségek, 's nyilvános mulatságok nyelvévé tette, az a' legsükeresb eszközökkel él ebbeli tzéljára." Rendkívül lényeges, hogy a törvényeket magyarul írják. E bevezető gondolatmenet után, melyben az anyanyelv és annak használata mellett tesz hitet, Antal Mihály rátér annak kifejtésére, mit lehet tenni a „honni Magyar nyelv" terjesztéséért. „Bátor az ország/ás' kü/önösb tzéljának tartom a' nemzet' nyelvének terjesztését, 's így bátor nála kell is az ezt művelendő eszközöket keresnünk főként, lehetnek még is, 's vágynak is az országoknak fenálló alkotmányaik, törvényeik szerint olly eszközök, mellyeket az egyes polgárok, vagy nagyobb erköltsi testek honni nyelvök' terjesztésére használhatnak.' Ezek közül tárgyal néhányat a tanulmány. I. „Éljenek hazánk ditső Megy éji, királyi várossai, szabad kerületei, privilegiált helyei azon szabadsággal, mellyet újjabb törvényeink nemzeti magyar nyelvünk felvételére nyújtanak, 's ez emelkedni, terjedni fog.' Mely törvényekre utal Antal Mihály? A felvilágosodás korától kezdve erőteljes küzdelem kezdődött a nemzeti nyelvért II. József nyelvrendeletének visszahatásaként elsősorban a német nyelv, s az idegen hatalom ellen, és a latin helyett a magyar hivatalos használatának bevezetéséért. 1792-ben szentesítették azt a törvényt, amely engedélyezte, hogy a magyar nyelv minden középés felsőiskolában rendes tantárgy legyen, az országgyűlési jegyzőkönyvet pedig kéthasábosan, magyarul és latinul vezessék. A gyakorlatban azonban ezek a törvények 1805-ig nem valósultak meg. A törvényhatóságok belső ügymenetében tért hódított a magyar nyelv, a vármegyék egy része közgyűlési jegyzőkönyveit magyarul vezette. Az 1805. évi IV. törvénycikk ad lehetőséget arra, hogy a törvényhatóságoknak a királyhoz és a kancelláriához intézett felterjesztései kétnyelvűek lehessenek, a Helytartótanács magyarul válaszoljon a hozzá intézett beadványokra, valamint a peres ügyeket magyar nyelven kezdhetik meg, de a Kúrián latinul fejezendők be. A fentieken túl a megyék levelezéseikben és ügyvitelükben használhatták a magyart. Azt a követelést azonban, amely a közigazgatásban magyar hivatalos nyelvet vezetne be, s a magyarul nem tudókat elbocsátaná vagy kötelezné a nyelv megtanulására, az uralkodó visszautasítja. (Csak az 1830. évi VIII. te. mondja ki, hogy állami hivatalt csak magyarul is tudó személy viselhet. } 1825-ben az uralkodóház engedélyezi az Akadémia megalapítását, amely jelentős előrelépés a nyelv ügyében is. Antal Mihály sorra veszi az 1792-es és az 1805-ös törvényeknek a magyar nyelvre nézve kedvező rendelkezéseit. Sajnálattal állapítja meg, hogy némely megye és város nem él a törvény adta lehetőségekkel, még ha lakosságuk túlnyomó része magyar is. Hogy a joghatóságok miért nem fogadják el a magyar nyelvet, három fő okkal indokolták: 1. A magyar nyelv nincs a fejlettségnek azon a fokán, hogy az igazgatási és peres ügyek lefolytatására alkalmas legyen. 2. A megyebeli hivatalok viseléséhez nincs elegendő számú magyarul beszélő. 3. Némely megyékben a lakosság jelentős arányban idegen ajkú. Antal Mihály hevesen cáfolja mindezt. A továbbiakban helyzetképet adva a városokról a következőket írja: „Legtöbb k. sz. városaink nem tsak be nem fogadták dolgaiknak folytatására el eddig a' nemzet nyelvét, hanem ennek előmozdításával semmit, vagy tsak keveset gondolnak. Budán, honnunk anya-városában, még az útszák neveit sem látjuk felírva magyarul. Igy Pozsonyban is. Az eladandó vagy kobzandó földeket, házakat, mintha az anyaszülte Magyarnak tudni sem kellene, tsak németül hirdeti mind a' két város. ... Pest is e' tekintetben ditséretes példát mutat, minthogy nem tsak útszán enged nemzeti nyelvünknek felső helyet, az eladandó vagy kobzandó jószágokat hirdető tzédulákon alsót, hanem a' mi sokkal több, városi oskolájiban honni nyelvünket szorgalommal is tanitatja. De más részről sok publicandájit Pest is tsak németül dobolja, a' toronyról is tsak németül ditsérteti fertályonként az Üdvözítőt.' (Csak az 1830-as években cserélik a határoszlopok, útmutató táblák, kocsmacégérek feliratait magyarra. ) Ha a megyék élnének a törvény adta lehetőséggel, a nyelv fejlődne, és mind többen beszélnének magyarul. „Miért tanulja sok Magyar olly mohon a' német nyelvet? — épen nem azért, hogy eszét, szívét, 's egész önmagát Schiller, Göthe, Wieland, Klopstock, Richter, Spittler, Müller, Herder 's más külön külön koszorúja német fők után képezze, művelje pallérozza, vagy mint belső képzettsége hathatós eszközét voltaként tudja; hanem kenyér kell neki, ezt pedig, fájdalom, anya földünkön sok helyen német nyelv nélkül ne is tudakozzunk. ... Bizonyos tehát nemzeti magyar nyelvünk terjedése, ha Honnunk minden Jurisdictióji a' törvényes szabadságnál fogva nyelvünket tiszti nyelvé határozandják.' 18 Bérezi Géza: A magyar nyelv életrajza. Bp. 1963. 294. p. 19 Antal Mihály 1827. 69. p. 20 Antal Mihály 1827. 69. p. 21 Antal Mihály 1827. 69 p. 22 Terestyéni Ferenc: Az állami élet nyelve. - Nyelvünk a reformkorban. Szerk.: Pais Dezső. Bp. Akadémiai Kiadó, 1955. 117-118. p. 23 Terestyéni Ferenc: idézett mű 120. p 24 Antal Mihály 1827. 76-77. p. 25 Deme László: A XIX. század első felének harcai a nemzeti nyelvért. Nyelvünk a reformkorban. Szerk.: Pais Dezső. Bp. 1955. 21. p. 351