H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Gyáni Gábor: Gondolatok a honi zsidóság modern kori történetéről

zsidók és nemzsidók között rosszak voltak, vidéken annál is rosszabbul alakultak. Jóllehet a reformkorban a felvilágosult reformer középbirtokos nemesség határozottan szorgalmazta még az ilyen jellegű társadalmi összeolvadást is és talán a kaszinói befogadtatás is könnyebb volt akkor, mint utóbb. Ha mindaz áll, amit Silber egyelőre kevés történeti adat ismeretében állít a múlt század végi zsidó és nemzsidó társasági elkülönülésről, akkor az integráció hiányának egyik szembeszökő tenyéré leltünk. De épp ilyen tényként említhetjük a majd csak 1895 után lehetséges vegyesházasság, zsidók és nemzsidók közötti összeházasodás viszonylagos ritkaságát is. Az első világháborúig tartó két évtizedben, Karády Viktor kutatásai szerint, megduplázódott ugyan e frigyek száma, ám ez szinte kizárólag a fővárosi zsidóság vegyesházasság iránti készségéből fakadt. Érdekes ugyanakkor, hogy a két háború között, a lappangó vagy nyílt politikai antiszemitizmus időszakában sem esett érdemben vissza a vegyesházasságok gyakorisága. Végül: a teljes beolvadás akadályaként kezelt vallásfelekezeti státus, első helyen az ortodoxiához való ragaszkodás szintén hozzájárult valamilyen zsidó elkülönültség fennmaradásához. S ha a teljes asszimilációt a zsidóság esetében egyedül a névmagyarosítás, valamint a kitéréssel egybekötött vegyesházasság eredményezheti, akkor, Karády statisztikai vizsgálódásai nyomán arra következtethetünk, hogy a honi zsidóságból csak a kisebb rész választotta, vagy választhatta ezt az utat. Ám, tegyük hozzá azon nyomban, a harmincas évek végi zsidó törvények még az ő esetükben is semmissé tették ezt a már korábban elért kivételes asszimilációs teljesítményt. Egyetlen, ám annál égetőbb kérdés maradt még megválaszolatlanul: hogyan értékeljük ma a zsidóság saját külön, az asszimiláció és a polgárosodás sodrában is végig megőrzött identitását. Újabban számosan vallják, hogy már pusztán az, miszerint valaki zsidó származású, alapul szolgál vele kapcsolatban az emancipációt követően is egy külön zsidó múlt rekonstruálására. Jellemző módon ezt a felfogást érvényesíti az egyébként roppant anyaggazdag és érdekfeszítő A zsidó Budapest című (nemrégiben angolul is kiadott) mű. Ez a szemlélet joggal bírálható, mint ahogy az iménti könyv fogadtatása során ezt számosan meg is tették. Zsidónak minősül-e visszamenőlegesen például a vállalkozó kapitalizmus, vagy a modern nagyváros és vele együtt a modern nagyvárosi kultúra pusztán azért, mert a létrehozói és a fenntartói között sokan voltak zsidó származású polgárok és értelmiségiek? A könyv kritikusai között akadtak olyanok, akik határozott nemmel feleltek a kérdésre, kijelentvén: értelmetlenség egy asszimiláns kultúrát utólag szétbontani zsidó és nem zsidó elemekre annak érdekében, hogy „megteremtsünk valamiféle racionálisan és történetileg nehezen indokolható külön zsidó jelenlétet". Történetietlen a zsidó múltnak ez a fajta megközelítése, folytatja Gerő András, majd pedig arra szólít fel: „Ahol nincs 'zsidó', ott ne is keressük". E kiállítás részeként megszemlélhetjük Ámos Imre, a tragikus sorsú 20. századi festőművész utolsó rajzait. A holocaust által elpusztított zsidó származású festő példája is felveti a kérdést: Ámost pusztán a sorsa okán valamiféle külön zsidó, vagy inkább az egyetemes magyar kultúra jeles képviselőjeként tartsuk-e számon? Én határozottan az utóbbi álláspont mellett tartok ki. Anélkül, hogy mélyebben elmerülhetnék ebben a felettébb bonyolult problémában, úgy ítélem meg tehát, hogy kifejezetten tanácsos elkerülni a múltba visszavetítő mitologizálás megannyi veszélyét. Nem hiszem, hogy bárki is kisebbítené a zsidó honpolgárok múltbéli gazdasági, társadalmi vagy kulturális teljesítményét, ha azt nem valamiféle saját külön zsidó műnek könyveli el. Az integráció rögös útján előrehaladó, ám belülről korántsem egyöntetű magyarországi zsidóság ugyanis a nemzeti közösségnek volt elengedhetetlen része, abba illeszkedett bele. Természetesen nem puszta alkalmazkodás, hanem aktív bekapcsolódás is volt ez egyúttal, olyasvalami, melynek során a zsidóság a maga eredeti és az asszimiláció során úgyszólván menetközben felvett újabb színeit hozzáadva formálta tovább a modernizálódó magyar glóbuszt. Akkor járunk el tehát helyesen, ha a holocausttal beteljesülő kirekesztés későbbi tragikus történelmi tényét nem tévesztve szem elől sem hagyjuk magunkat elvakíttatni annak túlontúl éles fényétől. Az emancipáció korának zsidó múltja ugyanis kibogozhatatlanul egybefonódott magával a nemzeti múlttal; emiatt ezt a zsidó múltat legföljebb csak azért érdemes a nemzet historikumától némileg elkülöníteni, hogy a korábbiaknál is világosabban magunk előtt lássuk a modernizálódás teljes folyamatát, annak sikereivel és árnyoldalaival egyetemben. Ez ad értelmet, ez a határozott üzenete jelen kiállításnak is, amely egy konkrét helyi zsidó közösség múltját dokumentálva végeredményben magát Szolnokot jeleníti meg számunkra a történelmi idő perspektívájában. 14 Michael K. Silber: A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban. A „kaszinók". Századok, 1992/1. 114-116., 130-134. 15 L. még Nagy Beáta: Az elit társasélete a klubok, kaszinók keretében. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1. Szerk.: Á. Varga László. Salgótarján, 1987. 69-77; Bölöny József: A Nemzeti Casinóról. História, 1994/9-10. 19-21. 16 Karády Viktor: Asszimiláció és társadalmi krízis, valamint uő: A felekezetek közötti házasságok általános szociológiája a régi rendszer idején. In: Uő: i. m. 146. 209-227. 17 Komoróczy Géza, szerk.: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Városháza, Bp., 1995. 1-2. kötet. 18 Gerő András: Új zsidó múlt. Holmi, 1995/9. 1303. Hasonló álláspontra I. még Sanders Iván: Keleti virág Pesten. BUKSZ, 1995. tél, 445. 323