H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Nagy Molnár Miklós: A bereki hőforrás, strandfürdő története

kavicsdarabok is (...) a tanyai lakosság félelemtől telt borzongással bámulja a föld őserejének ezt a megnyilatkozását." Estefelé már térdig érő víz hullámzott a fúrás körül, s ekkor érkezett a helyszínre Bőhm Ferenc miniszteri tanácsos, az állami kutatások műszaki vezetője, dr. Pávai Vájna Ferenc főgeológus, Pantó Dezső bányatanácsos és dr. Hajnal István Karcag város polgármestere. A vendégek a szemle során meg akarták mérni, milyen és mennyi vizet találtak, de műszereiket pillanatok alatt összetörte a feltörő víz. Az egyetlen mérési mód az volt, hogy a vízsugárba fadarabokat dobtak, ezek emelkedési sebességéből következtettek a vízmennyiségre. A karcagiak a feltört víz hallatára már másnap, szerdán autón, kerékpáron és vasúton felkeresték a forróvízkutat. A kitörés 44 órája alatt kb. 80 vagon iszap és kavicsos homok lövellt ki a lyukszájon kb. napi 100.000 m gázos víz társaságában, teljesen lecsiszolva, elhordva ezzel a himbafejet és a felső csőperemet. A kitörés a belső rétegomlások következtében magától elfojtódott. 1928. február 29-én Pávai Vájna Ferenc rádióelőadást tartott a „karcagi csodakútról". Elmondta, hogyan tört fel a víz 640 méter mélyről, s hogyan szökött fel 80, majd 120 méter magasságig. A műsorban Pávai kijelentette, hogy a helyreállítási munkák után, „ha minden sikerül, egy hónap múlva csapra ütve mérjük a gázt és vizet a karcagi Berek csodakútjából." A város a kitörést követően kérelmezte a pénzügyminisztertől, hogy a feltárt kutat adják át, az állam pedig fúrasson másikat, a miniszter azonban úgy határozott, hogy tovább fúratja az elsőt, hátha vízen kívül megfelelő mennyiségű és minőségű gázt, illetve olajat találnak. A torony rendbehozatalát követően folytatódott a munka, de március 4-én a kettős fúrócső közötti részen olyan erővel tört fel a gázos hővíz, hogy azt félbe kellett hagyni. Március 9-én a feltörést lefojtották. Ebben az időben a szabadba ömlő gáz napi mennyisége kb. 4000 m volt, a víz percenkénti mennyisége pedig 2000 liter. A víz vegyelemzését február-márciusban a debreceni magyar királyi Tisza István Tudomány Egyetem Orvosi-vegytani Intézetében készítették el, amelynek eredményéről a Karcagi Napló március 28-án így számolt be: „...a berekbeli kút vize jódot, brómot és vasat olyan nagy mennyiségben tartalmaz, hogy a víz hivatalosan gyógyvíznek minősíthető." A környék lakossága a hivatalos minősítést megelőzően gyógyfürdővé nyilvánította a meleg vízzel telt homokgödröket, emelett tömegesen fürödtek a homokbányákban illetve sokan kannákban, dézsákban hordták haza a vizet. A közel kétholdas tó 1928. május végén szedte első áldozatát, egy kunmadarasi fiatalember felhevült testtel ugrott a vízbe és szívszélhüdésben meghalt. így a hatóság ennek hatására meg is tiltotta a fürdőzést. 5 Karcagi Napló 1928. január 6 Karcagi Hírlap 1928. március 1. 7 Karcagi Napló 1928. március 28. 8 Karcagi Napló 1928. március 31. 9 Karcag város képviselőtestületének 82 kgy./l 928. sz. határozata. Karcag 10 Karcagi Napló 1928. november 11 Karcag város képviselőtestületének 52 kgy/1929. sz. határozata. Karcag A karcagi Képviselőtestülettől Mándoki Imre vállalkozó engedélyt kért ideiglenes strandfürdő építésére, amelyet azzal a feltétellel kapott meg, hogy a bevételből 15%-ot befizet, s „viszont ha a városnak a vízre szüksége volna, vagy más irányban kellene elvezetni, a Mándoki Imre engedélye azonnal megszűnik, s ezért ő semmiféle címen a várossal szemben követelése nem lehet." Mándoki májusban fából medencét építtetett, amely lépcsőzetesen mélyült, mellé néhány kabint is, szintén fából. Az eppencsak elkészült fürdőt a tervezettnél hamarabb, június 20-a körül be kellett zárnia, mivel a továbbfúrás első napjaiban a vízkifolyás leállt. Az év második felében a továbbfúrás eredményeként 1200 méter mélységben járt a fúró, amikor ismét kitört a kút, amelynek vize „a megejtett mérés szerint 59 fokos volt. Az üzemvezetőség az 1200 méter mélységig hőmérőt bocsájtott aztán le, amely mikor felhúzták, 80 fokot mutatott. Egy készülékben burgonyát eresztettek le, amely odalent megfőtt. Ezt az 1200 méter mélyen főtt burgonyát tudósítónk is látta, és látta azt a vastag bőr és gumi darabot, amelyet a mélységben a nagy hő teljesen megfőzött és formájában megváltoztatott" - írta a Karcagi Napló. Ezt követően a munkát felügyelő Faludy bányatanácsos Budapestre utazott megbeszélni a kút további sorsát. Miután megállapították, hogy a csövezet túlzottan beszűkült, nem mennek lejjebb, úgy döntöttek, átadják a kutat a városnak hasznosításra. A kincstár azonban nem nyugodott bele, hogy a földgázkutatást a fúrás beszűkülése meghiúsítsa, ezért 1928 végén elhatározták, hogy mintegy 200 méterrel arrébb nagyobb csőátmérőkkel újabb fúrást kezdeményeznek a közeljövőben. 1929 kora tavaszán a karcagiak és a környékbeliek nagy tömegben lepték el a vízzel telt homokgödröket mondván, hogy azokban „gyógyerejű hővíz párolog". Megszaporodtak a környékbeli tanyák kamráiban elrejtett kádak fizetővendégei is. Májusban Mándoki Imre ismét kérelmet nyújtott be Karcag város elöljáróságához, amelyben egy strandfürdő létesítésére kért engedélyt, ezt átmenetileg meg is kapta. Az ideiglenes strandon a város vezetése hatósági felülvizsgálatot rendelt el, ennek során a városi tiszti orvos számtalan kifogást talált - pl. nem volt mentőszekrény, a kabinok szűkek, a medence körüli térség keskeny volt, az északi szél ellen nem védte kerítés a fürdőzőket. A Képviselőtestület végül 1929. július 6-án úgy döntött, hogy „Mándoki Imrét kérelmével elutasítja s tőle a vízhasználatot azon naptól kezdve, amikor a városi közművek igazgatósága által felépített strandfürdő működését megkezdi, véglegesen megvonja, s az naptól kezdve Mándoki Imre üzemét beszüntetni tartozik." 1929-ben tehát Karcag városa egy városi strand létesítését határozta el a kút közelében. Az elkészült terv egy „fakosár" medencét, deszkából pénztárt, várakozót, kabinokat irányzott elő. tási iratai 1925-1940. JNSzML 273/1925 ási iratai 1925-1940. JNSzML 273/1925. 298