H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Nagy Molnár Miklós: A bereki hőforrás, strandfürdő története

NAGY MOLNÁR MIKLÓS A BEREKI HŐFORRÁS, STRANDFÜRDŐ TÖRTÉNETE Az önálló Berekfürdő története az 1920-as években a hőforrás felfedezésével kezdődik. Ebben az időszakban területünkön csupán néhány tanya állott, melyeket a közeli Tatárülés vasúti megállóhellyel földút kötött össze. Az 1920-as években a geológusok figyelme az Alföld felé fordult, úgy vélték, ezen a területen gazdag szénhidrogén bázis található, amelynek feltárására a kormány támogatásával kutatófúrások indultak. Ennek egyik eredménye az 1925-ben Hajdúszoboszlón feltört melegvíz. A kutatófúrásokat Pávai Vájna Ferenc főgeológus végezte. „A hajdúszoboszlói melegvíz múlt hónapi feltárása után a Pénzügyminisztérium elrendelte, hogy a következő szénhidrogénkutató fúrást Püspökladányban kell lemélyíteni" - adta hírül 1925. november 21-én a Karcagi Napló, hozzátéve, hogy a „Közművek Igazgatóságán mozgalom indult az iránt, hogy a fúrás jogát városunk kapja." A Hajdúszoboszlónál talált hőforrás sikere a karcagi vezetést arra ösztönözte, hogy felkérjék Pávait a helyi kutatásokra. A város polgármestere, dr. Hajnal István - Csontos Imre országgyűlési képviselő társaságában - 1926-ban felkereste a főgeológust, aki a karcagiakat a miniszterhez irányította, kérjék meg a földtani vizsgálatok elrendelésére. A miniszteri engedély, illetve támogatás hatására Pávai Karcagra utazott, s megkezdte a kutatófúrást. „Amikor megérkeztem, a város körüli téglavetők magas löszfalai vigasztalan képet nyújtottak, de ráakadtam a Tatárülési állomás melletti Üllőlapos határrészben egy jókora homokbányára. Az eset - jobb kiadásban ugyanaz, mint a hajdúszoboszlói Bánomkertnél, a rétegzetlen lösz alól felpúposodik a rétegzett, idősebb negyedkori homokos sorozat (...) A lösz alatt minden irányú fokozatos lehajlással a homokos rétegsorozat domborodik fel, a város alatt már el se érjük még a löszfalak alatti beásásokban sem. Az Üllőlapos körüli adatok olyan jók, hogy már kézifúrásos kutatásra messze a szárnyakban a részleteket nem is keressük, hiszen maga az ottani régi Tisza-kanyar is utánozza a rétegdűlések elfordulását. Kitűztem a karcagi fúrási pontot, az igaz, hogy messze a várostól, de ott van a Tatárülési állomás a közelben s ott jó hely kínálkozik mindjárt egy nyaralótelepnek is, ami szintén elkelne." A fúrási pont kijelölése után a szinte egész évben húzódó viták eredményeként Karcag város Képviselőtestülete az 1926. október 18-án megtartott rendkívüli közgyűlésen úgy döntött, hogy a város 23.000 dollár hitelt vesz fel. A kölcsönre azért volt szükség, hogy az összeget a Pénzügyminiszter rendelkezésére bocsássák, s „a Miniszter Karcag határában gáz és petróleum után kutasson és mély forrású kutat létesítsen." 1927. május elején a pénzügyminiszter a megszavazott összeg befizetésére hívta fel a város vezetését, s a befizetést követően jó egy hónap múlva a minisztériumi kiküldött felkereste a kiielölt fúrási pontot, s úgy nyilatkozott, hogy a fúrás indítható. A terepszemle során jelölték ki a tatárülési vasútállomástól a fúrási pontig vezető lóvasút nyomvonalát is. A munka megkezdéséhez, folytatásához szükséges gépeket, csöveket, szerszámokat ezzel a lóvasúttal szállították a helyszínre. A fúrást augusztus 22-én kezdték el. A Schmidt Eligius Róbert műszaki vezető által irányított munkálatok 1928. január 24-én jártak sikerrel, amikor délelőtt 10 óra körül „...rohamosan emelkedni kezdett az addig mozdulatlan vízszint, s pár pillanat alatt már a munkások feje felett habzó, zúgó víztömeg ugrott fel a fúrótoronyba. Alig menekültek ki a számukra veszedelmessé vált toronyból a munkások, már a 27 méter magas fúrási torony koronáját szakította le a bömbölve feltörő gáz és meleg sós víz, s pozdorjává törte a torony és gépház deszkafalait és tetőzetét. 60-70 méter magasra szökve, sötét sugárban ömlött széjjel a fehér havon, amelyet pár száz méter sugarú körben kékesszürkére festett pillanatok alatt a messze szétpermetezett iszapos víz, amiben bizony bőven kopogtak a 1 Pávai Vájna Ferenc 1886. március 6-án született Csongván. Egyetemi tanulmányai befejeztével 1910-ben a geológia doktora, 1911-ben a Selmecbányái akadémián Böck Hugó mellett tanársegéd lett az Ásvány-Földtan-Tereptani Tanszéken. Munkássága elsősorban a tektonika, a kó'olaj földtan és a víz földtan területére terjedt ki; a hazai kőolaj- és földgázkutatás egyik úttörője volt. A hajdúszoboszlói és berekfürdői gyógy- és hévíz feltárása mellett nevéhez fűződik a szegedi, szolnoki, illetve debreceni gyógyvízkutak fúrása is. Élete végén főként a hévizekből nyerhető geotermikus energia hasznosításának kérdései foglalkoztatták. Javaslatára létesültek az alföldi hévízkutak mellett az első hévizekkel fűtött kertészetek. Tanulmányai főként a Földtani Közlönyben, valamint a Bányászati és Kohászati Lapokban jelentek meg. 1942-ben elsőként nyerte el a Hidrológiai Társaság Schafarzik-emlékérmét. 1964. január 12-én hunyt el, Szekszárdon. 2 Nagy László János: „A csillagok gyermekei vagyunk." Dr. Pávai Vájna Ferenc élete és munkássága. Debrecen, 1991. 109. 3 Oroszlány Gábor: Nagykun városok. Karcag, Kunmadaras, Túrkeve, Kúnszentmárton, Kunhegyes, Kisújszállás 1920—1930. Karcag, 1930. 25-26. 4 Barabás Imre: Fejezetek az artézi kútfúrás XIX-XX. századi történetéből II. (kézirat) Szolnok, 1993. 25. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár (továbbiakban: JNSZML) 536. 297