H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

Karcag nagy határa lehetővé tette, hogy ritka kivételtől eltekintve ne kelljen pusztákat bérelnie más városoktól, így saját legelőin tudta tartani állatállományát. Az állattartás rendkívül differenciált volt. Nemcsak fajtánként különítették el az állatokat, hanem sokszor a nem és a leendő haszonvétel szempontjából is. A sokféle elnevezés a tartásmód sokrétűségét is jelzi. Szarvasmarha (ez a leggazdagabb): tehéngulya, tinógulya, üszőgulya, szűzgulya, anyagulya, tőkegulya, meddőgulya stb.; ló: szelídménes, szilajmenes, renyheménes, hámos vagy kezesménes stb.; juh: canga nyáj, kosnyáj, fejősnyáj, tokjó nyáj, ürünyáj stb.; sertés: sertésnyáj, sertésfalka, konda, csürhe stb. Az ezeket őrző pásztoroknak is külön elnevezésük volt, így: göbölyös, gulyás, csordás, csikós, vad ménes pásztor, kezes csikós, fejőjuhász, nyájjuhász, báránypásztor, malacpásztor, kondás, csürhepásztor. Pásztoroknak általában elismert tudású, tapasztalt, módos embereket fogadtak meg, hiszen a lakosok a vagyonukat bízták rá. Bérezésük az állatok értékétől, az őrzési idő hosszúságától és a jószág majdani felhasználásától függött. A gazdák azonban vigyáztak arra, hogy a bér ne csak tisztességes megélhetést, hanem némi vagyongyarapodást is jelentsen a pásztornak. A fizetés több részből állt: kaptak pénzt, termény- és élelemjárandóságot, ruházatot. Ezen kívül a pásztorolt állatok természeti hasznából (tej, bőr) is részesültek, valamint saját állataikat is ott tarthatták.

61 A köztudatba a pásztorokról a Györffy István által rajzolt rideg pásztorkép került [a rideg szó jelentéstartalmát annak változásait Nóvák László tanulmányozta. ,A szilaj, vagy másként rideg pásztorok azok voltak, akik esztendőn át künn éltek a gondjaikra bízott jószággal a rétségekben és a lápokon (...) a szilajmenes, gulyakonda szünösszüntelen künn legelt, télire sem verték szét (...) Az egész gulya azonban sohasem jött ki a rétből, valamint a pásztorok sem. Volt olyan szilaj pásztor, aki harminc esztendeig nem fordult meg a városban. A vad nyájat terelni nem lehetett. Ott vert állást, ahol az éjszaka reászakadt. A pásztorok tehát állandó kunyhót nem építettek, legfeljebb este valami kis enyhelyet rögtönöztek, ezt is csak télen, egyébként a szabad ég alatt tartózkodtak. Talán felesleges mondanom is, hogy sohasem nősültek meg. Ezért hívták őket rideg legényeknek. Családot nem alapítottak. A természet őserejű fiai voltak, kiknek deli termetét, férfiú szépségét az ősemberi életmód adta. (...) A szilaj pásztorok nem tartoztak a legvallásosabb emberek közé, sőt ne kerülgessük a szót: bizony Isten nélkül való emberek voltak! Azt sem tudták mi fán terem az imádság. Templomba sohasem jártak, tornyát messzünnen nézték, harangját messzünnen hallgatták. Iskola? Arról meg ne is beszéljünk! (...) Ruházatuk legfontosabb darabja azonban a nagy bundának nevezett ujjatlan suba volt. (...) Hogy a víz, nedvesség, eső ne járja hájjal kenegették. Fehérneműjüket 61 Bellon T. 1996. 142-147. 62 Nóvák L. 1997. 63 Györffy I. 1955. 25-43. 64 Szűcs S. 1957. 40-43. 65 Szűcs S. 1957. 53. pedig — ha szabad ezt a szót használnom — mindjárt új korában juhtejjel kevert hamuba taposták, azután szalonnával kifényesítették, hogy szép fényes, fekete, víz és féregmentes legyen. így mosni sem kellett, de ki is most volna? Mosdani, fürödni nem szoktak, de nem is volt rá szükség. Tilalmazták is a »gyakorlott, zsíros, büdös, csömört és ondorodást gerjesztő öltözetét, amely undok viselet a csepegesig zsíros hajjal egyetemben«. (...) Egyébként fő eledelük a tej és hús volt (...) A bográcsban mindig malachús rotyogott, mert a kanász csak az Istennek számolt a nyájról, attól meg nem nagyon félt. (...) Mikor a tél beköszöntött, a rónák, tiszták, derekak, fenekek befagytak, a hó elkezdett csendesen szitálni, az ordasok kibújtak rejtekhelyeikből és kerülgetni kezdték a nyájat. (...) Kutyák, farkasok egymást tépték. A ridegek kezebelije szörnyű káromkodások között rettenetes csapásokat mért az ordasokra. (...) A farkas pocséklásáért a számadó számolt (...) A leselkedő farkasok mellett a szilaj ménesnek, gulyának nem csekélyebb veszedelmei voltak a tolvajok" Területünkhöz közelebb érve megemlékezünk Gyökeres András juhászszámadóról, aki a Kecskeriben legeltette nyáját. Hatalmas, szálfatermetű ember volt - a néphagyomány szerint, olyannyira, hogy a legnagyobb méretű szűr is csak a térdéig ért, így csak mérték után csinált ruházatot tudott hordani. Személyét egy népdal is őrzi: „A karcagi nagy határon megy egy juhász nagy szamáron. Fekete csődör szamara A nagy juhászt alig bírja. Viszi a juhászt a csacsi, Bocskora az utat éri, Sáron ha felakad a lába, Akkor feljebb, feljebb rántja." Emlékét nemcsak e dal őrzi, hanem számos történetnek is főhőse. A népi emlékezet megőrizte számos verekedését, amikor az embereket a kútgémen keresztül hajigálta, vagy a lopáson ért juhászát agyonütötte, de azt az egy alkalmat sem felejtették el, amikor őt ütötték meg. Nemcsak őt tartja számon a karcagi nép. Süveges Mihályról, a tudományos juhászról is vannak históriák. Az ő tanyája is a Kecskeriben volt, ami egy kerek nádkunyhót és egy nádkarámot jelentett. Róla az a hír járta, hogy puszta kézzel öli meg a farkasokat. Ezt úgy csinálta, hogy a karám fala tövén csali lyukat ásott és belülről várta a betolakodókat. Amint a farkas bedugta a fejét, egyik kezével elmarta a gégéjét, a másikkal a tarkójára csapott. Egy időben úgy emlegették, hogy ő adja el a legtöbb farkasbőrt. 275