H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

Történtek azonban gyászosabb esetek is, a tréfáknak szenvedő alanyaik is voltak. így volt ez Hegyesi Laji esetében is. A Kecskeriből rendszeresen átjárt kolbászi földre, a kunhegyesi határba legeltetni. A suttyó legényt azonban egyszer rajtacsípték, hogy tilosban jár és lekapták a tíz körméről. A kiadós verés után valami tréfás ember kitalálta, hogy jelöljék meg, így rásütötték az éppen kéznél lévő Kunhegyes város bilyogvasát. így lett belőle Hegyesi Laji. A pusztának volt egy sajátos intézménye: a csárda. Ezek történetéhez Györffy István, Zoltai Lajos és Bellon Tibor szolgáltatott adatokat. A Kecskeri puszta mellett két csárda is működött. Az egyik a Karajános útja melletti Pingyó, a másik a Tibuc volt. Ez a Tibuc halom mellett, a Kunhegyesre vezető út mentén állt. Ma már nyoma sincs egyiknek sem. A Kara János gátján fontos szerepet töltött be a Pingyó csárda, amely a Konta halom lábához épült. Itt kellett átszállni az utasoknak szekérről csónakra, mert más járművel nem juthattak volna tovább. A csárdának éppen emiatt hatalmas szekérállása volt, hiszen esetleg hónapokig is ott kellett őrizni a szekereket. A szekérállás egy hosszú vályogépület volt, amelyben negyven kocsi is elfért egyszerre. A két vége nyitott volt, ezeken hajtottak ki és be a szekerek. A Pingyót a múlt század kilencvenes éveiben bontották le, amikor másfelé terelték a forgalmat. A régi öregek azt mesélték, a Tibucban Fábián Pista több alkalommal is megfordult, sőt a pénzét is a csárda udvarán ásta el, ahová a gémeskút kolonca lejárt. Kátai Bandi a karcagi születésű betyár télvíz idején, csikorgó hidegben ingben-gatyában kiült a csárda tetejére és a kocsmáros oda hordta neki létrán a bort. A másik nevezetes csárdába, a Pingyóba is jártak a Kecskeriben tanyázó pásztorok. Itt mérték össze a botok hosszát a kisújszállásiakkal. Veres Lőrke és Darabos Peti híres verekedők voltak. A süveg alá körülvágott bográcsfeneket tettek és a fejükkel fogták fel az ütéseket. A csárda a Karajános útja mellett a hasonló nevű mocsár szélén állt. A betyár az ivóból - ha menekülnie kellett - egyenesen bevethette magát a nádrengetegbe és a Sárréten át akár Nagyszalontáig is eljuthatott

9 A pásztorok nemcsak a pusztai csárdákban mulattak, hanem igen ritkán a városba is bemerészkedtek. Ott azonban botozás terhe mellett huszonnégy óránál tovább nem tartózkodhattak. Nemcsak a még ma is álló Morgóba tértek be, de arra is van adat, hogy a Bárány vendéglő előtt mulattak. Fütyösi Pista és Közbül Jankó a Kecskeriben voltak bojtárlegények a szilaj ménesnél. Dudaszóra járták a pásztortáncot, aminek szavára a 66 Szűcs S. 1957. 88. 67 Györffy I. 1983., Zoltai L. 1934, Bellon T. 1973. 68 Antalffy Gy. 1975. 69 Szűcs S. 1957. 135. 70 Szűcs S. 1957. 147. 71 Szűcs S. 1977. 39-40. 72 Györffy I. 1941. 73 Kölcsey F. 1988. 92. 74 Szilágyi M. 1995. városbeli legények is odagyülekeztek, de még az iskolába igyekvőket is eltérítette a látványosság. Utóvégre a tiszteletes uram is megjelent a kocsma előtt és örök kárhozattál fenyegette az ördög incselkedésének engedő legényeket és szájtáti gyerekhadat. Ennek persze semmi foganatja nem lett, mert a kutya dudát (kutyabőrből készült) Hajrá Béni fújta, az ördöngös dudás, aminek nem lehetett ellenállni - tartja a hagyomány. A pásztorok élete azonban nem volt könnyű. Hiába voltak kemény fából faragva, a rettenetes hideg rajtuk is kifogott. 1819-ben »Az újszállásiaknak sok marhájuk, több százig való juhaik Kara János Gátjánál pusztult el. A kevi gulya a Tere Halomnál veszett...« a két napig tomboló viharban Karcagon 156 marha, 13 ló, 4336 juh pusztult el.

71 Ezek a leírások természetesen hűen tükrözik a szilaj pásztorok életét, a valóságban azonban a kép differenciált volt. Ezt természetesen Györffy is tudta és nem tett egyenlőségjelet a szilaj tartás és az állattartás között. Ezt „A magyarság néprajza" állattartás című fejezetében fogalmazta meg, amelyet az újabb kutatások is megerősítettek. Az extenzív állattartás a komplex paraszti üzemnek csak egy része volt. Az árutermelésnek ezek voltak a legjelentősebb bázisai, annak ellenére, hogy a 19. század első felében már a kunsági búza országos hírű. Ezt nem csak az országismertetések, hanem Kölcsey Ferenc Hymnusza is példázza, amely 1823-ban íródott.

73 Az élő állatnak már a 15. századtól jó piaca volt NyugatEurópában. A 18. század végéig elsősorban a szarvasmarha export volt jelentős, majd a gyapjúkonjunktúra hatására a juhtenyésztés lendült fel, míg ezzel párhuzamosan a gazdaságok lecsökkentették a lábasjószágállományukat. 1760-ban a Hármas Kerület általános összeírása szerint 14550 szarvasmarha és 18742 juh volt a Nagykunságban. Száz év múlva pedig az állomány 10473 szarvasmarhára és 107547 (!) juhra csökkent, illetve nőtt. Ilyen hatalmas állatállomány kezelését a paraszti gazdaságok önállóan nem tudták volna megszervezni, ezért a pásztorokat a közösséget képviselő tanács fogadta. Meghatározta bérüket, a nyájak összetételét, a ki- és behajtás időpontját, a legelő minőségéhez és az itatás lehetőségéhez az állatlétszámot, a legeltetés helyét, ennek változtatását stb. Ezekből az adatokból kitűnik, hogy a kommunitás figyelme mindenre kiterjedt, folyamatosan irányította az állattartás napi teendőit, rendszeresen ellenőrizte a pásztorok kezére adott jószágokat. Mindenféle rendellenességet, gondatlanságot szigorúan büntettek. Az állatokért a számadó felelt anyagilag, így a társaságok mindig vagyonos embert választottak a nyájőrzők élére, hogy esetleges kárukat meg tudja téríteni. 276