H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Bellon Tibor: Határújítás, határvédelem a Nagykunságon

BELLON TIBOR HATÁRÚJÍTÁS, HATÁRVÉDELEM A NAGYKUNSÁGON Az ember azzal veszi birtokába a környezetét, hogy nevet ad a dolgoknak. Még a síkvidéki területek térszínformái gazdag névanyagának nyelvtörténeti elemzése is azt bizonyítja, hogy a névadás nem egyszeri, hanem folyamatosan bővülő' hosszú, és sok tanulságot hordozó jelenségek sorából áll. Mind a nyelvészeti, mind a néprajzi irodalom gazdag példatárat vonultat fel a földrajzi nevek értelmezésére. A levéltári kutatások során e kérdéskörben is sok tanulságos adatra talál a kutató. Ezekből szeretnék most egy csokorra valót átadni az olvasónak. Tudomásom szerint a Nagykunságról az első határleírás 1506-ban, II. Ulászló oklevelében fordul elő a Szent Ágota hovatartozását illető határperben, melyet a nagyváradi püspök jobbágyaival, a ladányiakkai szemben vívtak a kunok. Minden bizonnyal ebből az időből datálható az a hagyomány, melyet Györffy István örökített meg A lőzérhalmi estet című írásában. A 18. században területünkön már jelentős térképezés folyt, azonban a települések határait elválasztó jelek - csóvák, határdombok, árkok - megújítását tovább is az évszázadok alatt kialakult gyakorlat szerint végezték, azaz az érintett felek jelenlétében a határokat végigjárták, a romladozó félben lévő jeleket megújították. Egy kései kunhegyesi példa jól rávilágít ennek a gyakorlatnak a szükségességére: „Főbíró úr szóval jelenti, hogy a Török bori és Ravasz lyuk közt eső határ mesgyék a régiség miá szinte láthatatlanokká, s annálfogva talám a halogatás által történhető határbeli perre adhatna alkalmat, annálfogva jónak látná, hogy Karcag várossá elöljárói szólíttatnának fel azon határi mezsgyéknek a közös kunhegyesi lakosok segítségével leendő egy időbe való kiigazítására." Erre mind a jól felfogott érdekük, mind a főhatóság biztatta is a településeket, sőt a Jászkun Kerület főkapitánya szigorúan meg is követelte a rendszeres határjárást és határújítást még a múlt században is. Az 1753-ban írásba foglalt Jászkun szabályrendeletek arról intézkednek, hogy a főkapitány tudta nélkül semmiféle határper ne follyon. A nem peres határújításokról is - tehát minden esetben - a kerületi kapitányt értesíteni kell, „minden évben Szent György nap körül a helységbírák, összehíva a megyés szomszédokat, 40 Frt bírság terhe alatt a határjeleket újítsák meg" - szól a hármas kerületi szentencia. Ezekből is kitűnik, hogy közös érdek volt a határok védelme, mindig éberen ügyeltek a határok sérthetetlenségére. Ez természetesen nemcsak a Jászkunság sajátja, így volt ez az egész országban. Takács Lajos, elsősorban a Dunántúlról, gazdag példatárat vonultat fel könyvében a határjelek, határújítás gyakorlatáról. Az Alföldön még a 19. század első felében is sűrűn előfordult, hogy az arra alkalmas időben a határokat megújították. Vannak helyek (pl. Székelyföldön, Gyergyóban), ahol napjainkig él a tavaszi határkerülés szokása. Ilyenkor megtisztítják a forrásokat is. A határújítás többnyire népes tanácsi küldöttség és munkások jelenlétében, ünnepélyes keretek között zajlott. Gyakran előfordult, hogy egy-egy határdomb helyét a jelenlévő - főleg gyerekek dombon való megpálcázásával, megverésével tették emlékezetessé. Van arra is bőven példa, hogy egy-egy vitás terület hovatartozását sokfelől összehívott tanúkkal kívánták bizonyítani. Nem egyszer hamis tanúzásra is volt példa. Ki ne ismerné Arany János versét A hamis tanút. Hogy nemcsak a néphagyományban élt ennek az emléke, a Dévaványa — Kisújszállás közötti határperben 1 Pintér Jenő: Jászberény rendezett tanácsú város levéltárában levő kiváltságlevelek és oklevelek gyűjteménye. Jászberény, é.n. 141-143. Id. még: Olvasókönyv, 1969. 22. A szöveg: „...azok azt vallották, és arról tanúskodtak, hogy a megírt Szentágota pusztát, és a hozzátartozó művelt és műveletlen szántóföldeket és legelőket a nevezett felek egyike se tartotta békés és nyugodt birtokában, hanem a kunok és a püspök úr jobbágyai mindig veszekedve és villongva bírták és használták...kiindulván a nevezett Asszonyszállása faluból az említett Ladány falu felé egy bizonyos Kerekrét nevű vitás rét szögletéhez jutottak, ahol egymásután két kis halmocska irányában azon Hortobágy folyó partján a mondott Kerekrét felől határjelet csináltak. Innen átkelvén a Hortobágy folyón, a Kunlapos helyhez megy a határ, és azon a Kunlaposon áthaladva bizonyos Agérnek nevezett helyhez érkezik, innen pedig Tövises domb nevű helyhez megy, és itt határolódnak a mondott szállásoknak Ladány faluval érintkező határai úgy azonban, hogy a vizet, vagyis a Hortobágy folyót a partján - mint mondatott, - újonnan emelt határjeltől kezdve a folyó folyásától lefelé a mondott szállások, tudniillik Asszonyszállása és (Karcag)újszállása) kunjai, lefelé pedig a mondott Ladány falu határáig, de nem tovább a mondott folyót hálókkal vagy egyéb módon a ládányi emberek halászhatják." - Györffy István: A lőzérhalmi eset. in: Nagykunsági krónika. Karcag, 1922. 2 A források a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban (Szolnok) találhatók. Protokollum (Prot.) Kunhegyes, 1839. máj. 11. 56/140. 3 Jászkun Kerületi Tanács jegyzőkönyve 1817. 519-521/1613. 4 Hild Viktor naplója II. 1753. máj. 4. 135-136. Damjanich János Múzeum Adattára, Szolnok 5 Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális kor végén Magyarországon. Bp. 1987. 241