H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)
Fazekas Mihály: Bűnök és büntetések a Nagykunságban a XVIII. században
2. A korszak erkölcsi felfogása A XVIII. század közepén, végén az erkölcsi felfogás — a vétségek és megtorlások számontartása — az egész Nagykunságban feudalizmuskori állapotokat tükrözött. Bár az itt élők nincsenek földesúri hatalomnak alávetve, a lakosság és a magistratus (városvezetőség) közötti kapcsolat a században mindvégig változatlan. Tudomásul vették és aszerint éltek, hogy a magistratus a köznép „atyja", lelki, erkölcsi „gondviselője", amely éberen őrködik valamennyi lakos rendes, - írott és íratlan jogszabályokban meghatározott - életvitele, erkölcse, vallásos hite és társadalmi fegyelmezettsége fölött. Ha pedig a község valamelyik tagja valamilyen vétséget követ el - azt a település utcáin járőrként őrködő Vachterek (a Wáchter = őrző, csősz, bakter jelentésű német szó magyarosított megfelelője) „Árestomba hajtják", és másnap „Bírák Uraimék" előtt felel a tetteiért. Ugyancsak Árestomba kerül az is, akit tanúk vallomása alapján hívatnak vagy kísérnek be, mert lopás, káromkodás, paráznaság, ünneprontás, hanyagság, kártétel, engedetlenség vagy más bűn elkövetése miatt találtatott vétkesnek. Ma már megmosolyogjuk azokat az együgyű, naiv, gyermekiesen őszinte gondolkodást, beszédet kifejező, egykorú leírásokat, amelyeket erről a korszakról olvashatunk. Ugyanakkor ezekben kifejezett erkölcsi mérték magas szintje, komolysága és igényessége elgondolkodtató példát nyújthat a mai ember számára. Hiszen vannak itt olyan cselekmények, káromkodások, amelyek manapság már nem is számítanak bűnnek. Akkor pedig hányan meg hányan szenvedtek érte kemény botütéseket. 3. A büntetések módja, a bűnök csoportosítása A büntetések módja legtöbbször a botozás vagy megkorbácsolás volt. A férfiakat bottal, a nőket többnyire korbáccsal verték. Adtak 6-10-12-15 20 25-30-40-50 pálcát vagy botot: korbácsot kevesebbet és ritkábban, hiszen jóval kevesebb volt a verésre ítélt nő, mint férfi. Ha valakit nagyon sok - pl. 60 botra ítéltek, akkor azt „két részletben" mérték a bűnösre. Előfordult - ha módosabb ember volt a bűnös — hogy megváltotta, pénzben fizette ki a verést, vagy pedig tömlöcben ülte le. A büntetésekről Tárkány Szűcs Ernő a következőket írja: „A 18. században a bíróságok és a közigazgatási hatóságok ... rendszeresen alkalmaztak olyan eszközöket, amelyek a büntetés mellett az elítélt megszégyenítését, megbecstelenítését szolgálták. Az ilyen eljárást nagy nyilvánosság előtt folytatták le ... mert ezáltal a társadalom nevelését is célul tűzték ki, tehát másokat hasonló cselekmények elkövetésétől kívánták elrettenteni... A feudális korban a falvak, városok képéhez hozzátartozott a piactéren vagy a községháza előtt, esetleg a malom mellett, vagy kertség, a szőlő közepén felállított pellengér, bitófa, cégér, szégyenoszlop... A helység büntető hatalmát is jelképezte... Említsük meg a nyilvános megvesszőzést, a megcsapatást, a megkorbácsolást, vásárban vagy vasárnap a templom előtt..." Katona Imre a tiszaigari jobbágyok és cselédek büntetésének emlékeit gyűjtötte 1950-ben, és ennek nyomán megállapította, hogy a legöregebbek emlékeztek még akkor a deres, a robot, az urbárium, a botozás, a füstre akasztás, sőt a szép feleség behívatása, vagy akár a ius primae noctis emlékezetére is. Csefkó Gyula írta 1949-ben Kertész Manó „Szokásmondások" című könyvére hivatkozva, hogy a leggyakoribb botbüntetés a 25 bot volt. Ugyanitt olvasható a Nagy Gyula megállapítása (MNy 1949:233) „... a pálcaütések száma háromtól háromszázig emelkedhetett." A vétek nagysága és az ítélkező szigorúsága szerint változott a büntetés mértéke. Ha nőt ítéltek el, arra jóval kevesebbet mértek, mint a férfira. Sőt, a nőt, a leányt a közvélemény rokonszenve kísérte, amikor fájdalmas büntetését kapta. Erről idézi Csefkó a következő versikét: Ez a kislány szomorú A deresre ráborul Kettőt vág rá a hajdú Pici szája eljajdul Más a helyzet, ha férfiről van szó. Csehó Pista csikós számadóból lett betyár Félegyházán ... 50 botot kapott... „két felől két hajdú vágta, a mint az Isten tunniik atta, de ü mindön tizedik ütésné hun az eggyik, hun a másik vármögye katona csizmáját köpte le. Mikó átesett a turbuczon, pont az ötvenedik csapásná szóllalt mög elősző, akkor is asszonta a dikrikus esküttyinek: „Kivan e szálig tekintetös uram!" Bion, pejig megrakták ám két ódarru, ugy, hogy a mogyorófa pálcza leve pirossan facsarodott át, de még át is szürcögött a gatya üleppön, mire föleresztettik a deresrü. De azér ... összeütötte a bokáját, ugy köszönte mög a szivességöt módosan." A különböző vétségeket nehéz csoportosítani. Egyrészt azért, mert nehéz arra mintát keresni, hogy melyiket hová lehetne besorolni, másrészt meg azért, mert igen gyakran egy-egy személy egyszerre többféle bűncselekményt is elkövet. Vannak aztán olyan bűnök, amelyeket igen gyakran elkövetnek (káromkodások, tolvajlások, paráznaságok, stb.) - míg előfordulnak ritkább bűnesetek, amelyeket nem lehet külön csoportba foglalni. 11 Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások Budapest, 1981. 804-805. p. 12 Katona Imre: „A jobbágyok és cselédek büntetésének emléke a tiszaigari epikus hagyományokban. Ethn. 1950. 75-81. f. 13 Csefkó Gyula: Három pálca Nyr. 1949. 136-140. 14 Magyar Nyelvőr (-Nyr| az MTA Nyelvtudományi Bizottságának folyóirata 1872-ből. Magyar Nyelv (-Mny) a Magyar Nyelvtudományi Társaság folyóirata 1904-től. 15 Uo. 16 Bellán Tibor szerint „Ezek az adatok a Nagykunság sajátos értékrendjére, magatartásformájára, szemléletmódjára vetnek némi fényt. Ugyanekkor a nyelvi 222
