Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)
Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma
a fiatalabbak is, meg mindenféle, egy nagy házban összementek, ott mindenkinek megvolt a bizonyos helye. A lányoknak volt udvarlójuk is, oszt ahogy szépen fontak, úgy dalolgattak, beszélgettek, mikor aztán éjfél lett vagy mit tudom én, mennyi idő, mindegyik szépen hazament. Aztán másnap este újra. Télidőben. Hát szép lehetett" - meséli egy olyan mozsgói szőlőbeli, akinek szülei az első világháború alatt telepedtek ott meg. Hasonlóan nyilatkozik a kukoricafosztásról is, amit ugyan látott, de a szőlőbelieknél ismeretlen munkaalkalom volt. A falubeliek emlékeznek rá, hogy a fonó leánybandák szerint szerveződött. 32 Mozsgón, mivel nagyobb hely volt, két-három leánybanda is volt, egy rangosabb a Mátyás király úton, egy a Kis utcában, egy pedig az Alföldi úton. Mindegyik bandába kerültek azonban iparosok, kisházasok, sőt volt szőlőbeliek is. A húszas évek elején a Mátyás király úton szerveződött leányfonóban kilenc leány jött össze, közöttük volt egy iparos és két kisházas leány is, s hárman nem a Mátyás király utcában laktak. A többi banda vegyes összetételű volt, de többségben a kisházasok leányai alkották. A két-három legénybanda a fonókat felváltva látogatta, de a Mátyás király útit elsősorban az ugyancsak ebből az utcából való legények látogatták leginkább, s ők szintén pógárok voltak. Szulimánban, Almáskeresztúron és Csertőn egy fonóház volt, s az egyívású legények-lányok társadalmi rangra való tekintet nélkül részesei voltak. Nem jártak viszont egyikbe sem szőlőbeliek vagy cselédek gyermekei. Az asszonyok szintén összejöttek esténként, de a közeli szomszédnál, rokonnál nem mentek tovább. "Elmentünk a szomszédba, meghat a másik rokonhoz, vittük a rokkát is fonyni. Mi csak fontunk, de szőni már nem szőttünk, azt a takács szőtte." A tollfosztó szintén népes összejövetel volt, itt azonban nemcsak a fiatalság, hanem az asszonyok, lányok vegyesen jöttek össze, rendszerint utcánként. "Megbeszéltük, hogy máma minálunk lesz a tollfosztás. Akkor aztán az asztalt kihúztuk, két-hármat összetoltunk a szobában, és kiterítettük a tollat. Ismerősök, jóbarátok, asszonyok jöttek össze, sokszor tizennyolcan is voltunk. Menyecskék, lányok, öregasszonyok. Az emberek is eljöttek, egy kicsit ivogattak ott mellettünk, hátul. Mink meg aztán fosztottuk a tollat, pogácsát sütöttünk, aztán akkor megkínáltuk a végén, amikor már kész volt a tollfosztás. De ez csak a végén volt, mert nemcsak egyszer volt, nem egy este végeztünk. Kétszer-háromszor is kiterítettünk, már 11 órára, fél 12-re járt, akkor elszéledtünk. Egyszer minálunk, egyszer a másiknál jöttünk össze fosztani a tollat. Aki mihozzánk eljött, viszont elmentünk azokhoz is." Almáskeresztúron és Szulimánban a németeknél a kötés jelentett társasmunka-alkalmat, de vizsgált falvaink magyar lakossága is foglalkozott vele. A gyapjúfonalat rokkán, vagy más néven pergőn maguk fonták meg. A gyapjú fonása azonban legfeljebb idősebb asszonyoknál vált szomszédolássá. A lányokat nemigen engedték rokkával egymáshoz, mert féltették a drága fonalat. "Este nem vittem pergőt soha. Ha fonyni kellett, akkor nem volt szabad elmenni, édesanyám azt mondta: na, most lányom a héten ezt meg kell fonyni, ós nem lehetett elmenni." A kész fonalat azonban megkötni vagy berlinerkendőt szőni belőle már magukkal vihették. "Minden este másik lányhoz mentünk. Szeklit, tutyit csináltunk abban az időben, akkor meg ilyen mellényöket csináltunk. Volt, aki varrt, kézimunkázott. Ez volt a téli munkánk. Odajöttek a gyerekek is, a legények hozzánk. Egy darabig kötöttünk, meguntuk, akkor hoztak hol szájmuzsikát, hol hermonikát vagy citorát, és táncoltunk." A berlinerkendő szövéséhez többen jöttek össze, s akiét csinálták az este, az a kendő rámáját is magával vitte. "Mikor ezt a kendőt kötötték, akkor voltunk ám heten-nyolcan is. Úgy kötöttek is ám a gyerekek (legények) is velünk, mint a hét öszvérek. Már nem soknak van ilyen berlinerkendője. Mikor hozzánk jöttek, én sütöttem, főztem, s mikor vége volt, úgy táncoltak itt az ebédlőben, mint a fene." Szulimánban a német és a magyar leány- és legénybandák elkülönültek egymástól, de a legények mindkét leányfonóban vagy berlinert szövő társaságban megfordultak. A kötés, kézimunkázás a nagylányoknak a szőlőben is rendszeres téli szórakozása volt. Csertőről a szőlőbeliek átjártak a mozsgói szőlőhegyre, mert ott nagyobb társaság volt, mint nálunk. "Esténként elmentünk egymáshoz kötni, varrni, kézimunkázni. De átmentünk Mozsgóra is. Vagy olvastunk ott, vagy beszélgettünk, vagy kártyáztunk, kézimunkáztunk. Ide a faluba nem jártunk. Volt itt egy bácsi, Simon bácsi. Az cimbalmozott nekünk itt a csertői szőlőhegyen. Két-három nagylány jött össze nála, egy-két legény. Mikor befejeztük a kötést, akkor kezdődött a tánc." A szórakozás miatt létrejött társasmunkák közé tartozik a szüret. Mivel majdnem mindenkinek volt szőlője, ezért a szüret inkább családi jellegű, egy-két szomszédot, rokont bevonó társasmunka volt. A szüreti munkák egyidejűleg folytak az egész szőlőhegyen, s legfeljebb akik hamarabb végeztek, mentek át rokonaikhoz, ismerőseikhez 355
