Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Örsi Julianna: A Nagykunság mint néprajzi csoport

meghajtották Keteléket. A régebbi idők óta elkészített Cseh ér tele volt ásva oszlopokkal. Akkori cigánykovácsok nagy egyenes kaszákat erősítettek rá és mikor a Cseh érre ráeresztették a vizet, majdnem meglábolhatatlan volt. Ebbe szaladtak bele a török lovasok. Ketelék pedig futással ahogy jöttek, félreverték a harangot. Ketelék futással jöttek, cselúton, csak cselúton lehetett betérni a nádak között a hosszú gyalogösvényen fel oda a szikes partra. Majd mikor osztán oda bejutottak és a török lovasok elpusztultak, nemigen próbáltak továbbmenni. Akik látták, mi történik az első lovasokkal, visszafordultak, hogy itten lehetetlen menni. Ezután újabb-újabb csapatokat szerveztek, és mindig Ketel vitéz lett a vezetője és össze-összecsaptak a török portyázó csapatokkal. Ketel vitéz Bene Erzsébetet elvette. Aztán kitért a pogányságbúl az öreg Orgonda András is, aztán többen így áttértek a kereszténységbe. Hát bizony ezt osztán Mán Mária Terézia igen ellenezte, mert ő uralkodott abba az időbe, dehát itt olyan reformáció fejlődött ki kérem, hogy ezek osztán nem nagyon sokat pirítottak arra, hogy mit csinál Bécs." A történetek többsége úgy fejeződik be, hogy Ketelék a törökökkel együtt belevesznek a mocsárba. Ketelék sírját van, aki Karcagtelkén, van, aki a katolikus templomnál tudja. Boross Vilmos is két lehetőséget ír sírhelyként: „Hogy a két állítás közül melyik a valódi, azt annyi századok után bajos volna már eldönteni. Annyi tény, hogy Ketelt a leégett Karczagtol mintegy félórai járóföldre temették el s hogy az új, vagyis a mai Karczag Ketel sírjához közel épült. A régi karczagiaknak valóságos búcsújáró helyük volt ama föld, sőt még a múlt század elején a Ketel porai felett nőtt szomorúfűz leveleivel indultak csatába a karczagi ifjak, azt tartván ama fáról, hogy aki csak egy levelét is magával hordja, azt nem járja, azt kikerüli az ellenség golyója."

40 Egy Apavára mondát Szűcs Sándor is közöl, amely szintén megemlékezik Ketel vitézségéről, az Apavárába menekülésről.

41 A Szűcs Sándor által közölt történet több ponton különbözik az eddig ismertetettektől: a tatárok Ketel fejét lándzsa végén tűzték ki a piac közepére, Ketel menyasszonya, Klára bojtárfiúnak öltözve csalta a tatárokat a feneketlen lápba és így tovább. E leírás mutatja azt is, hogy az 1950-es évek óta nagy romlás figyelhető meg a szájhagyományozódásban. Ma már kerek történetek helyett jórészt csak töredékeket gyűjthet a kutató. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy bár olvasták a karcagiak Boross Vilmos „Ketel vitéz"-ét, de a történetnek csak azokat az elemeit tudják felidézni, amelyek egy korábbi török kori monda motívumai voltak. Ez a monda - bár töredékeiben - több variánsban él napjainkban is. Ketel vitéz mellett másik vitézt is kitermelt a nép fantáziája: Balog vitézi. Közös történetben találjuk a népmesei elemet (egymaga 10 török ellen is kiáll) az adatközlő által is ismert személy földbirtoklás-jogosultságának igazolásával. „Ez a Balog vitéz kapitány volt. A törököket verte innen kifele abban az időben. S törököket megverték itt egyszer, mert olyan járőr volt. Mentek a törökök 100200-an, oszt rabolták a falvakat, mert hát Karcag is hét falu határa volt. Ott van Asszonyszállás, Ködszállás. Azon a részen raboltak ezek a törökök, mert a Debreceni út ott megyén, oszt ezek ott jártak Debrecennek, a Hajdúságba. Azért kapta Balog vitéz azt a fődet, mert a törököket ott jól megverték. Megverte, mert nagy vitéz volt. Egy maga tíz török ellen is kiállt... Olyan vitéz volt, meg hát lova is, olyan vót annak, hogy csak na! A leszármazottjából ismertem." A török elleni küzdelem Balog vitézének történetét most közöljük először. Ez a monda az előzőekben a bujkálásról közölt egy-két mondatos töredékekkel együtt bizonyítja, hogy a háromszáz évvel ezelőtt történt események kizárólag a hagyomány útján is eljuthattak a máig. A nép emlékezete megőrizte azokat az eseményeket, amelyek szülőföldjén lezajlottak. Ez a bő ismeretanyag arra enged következtetni, hogy a török kort helyben átélőkkel feltétlen számolnunk kell. „A tatár rab" címen a Népünk és Nyelvünk 1929. évfolyamának 240-242. oldalán Szoboszló törökpusztításáról jelent meg egy közlés.

42 E történet érdekessége az, hogy Györffy István 1908-ban Szilágyi János 89 éves karcagi földmívestől gyűjtötte. Felvetődik a kérdés, vajon honnan származhat az adatközlő ismerete. Megkockáztatjuk azt a feltevést, hogy ez a monda a szájhagyományban megmaradt bizonyítéka annak a történelmi kapcsolatnak, amely Karcagot és Szoboszlót a török korban összekötötte. A karcagiak Debrecen irányába többször menekültek (15 éves háború, 1669). 1613-ban a karcagiak Szoboszloról írtak levelet, hogy „tavaszra kelve örömest haza költöznek".

43 Karcag lakói a törökök elől többször menekültek. A 18. századi újjátelepülést Karcag harmadik megüléseként tartják számon. E menekülések nagy távolságok megtételét jelentették. „Rabék elődjét háromszor hajtották el a törökök túl a Tiszán. Mindannyiszor elszökött. Harmadszor úgy szökött meg, hogy egy szilaj tinó farkát fogta meg és úgy jött át a Tiszán. Mikor átért, azt mondta, hogy az Isten is megveri, ha a nevét nem Rabnak hagyják. Előtte Nyihorásznak hívták." Az 1760-as években a város elöljárói papírra vetették a nagy futások résztvevőinek vallomásait. E visszaemlékezéseket Györffy István a Nagykunsági Krónikában, Bellon Tibor a Nagykunságban már részletesen közölte.

44 Karcagi parasztházaknál is megtaláltuk az eredeti jegyzőkönyv kézzel írott másolatait. Most mi csak a helyneveket idézzük a karcagi nagy öregektől, érzékeltetve a 17. század népességmozgását: Aggod János a Bihar megyei Tótiban született, Sápon, Nádudvaron keresztül jutott el Karcagra. Széles Pál Derecskén született. Onnan Vántsodra költöztek, majd vissza Derecskére. Földes, Nádudvar után Karcag lett a lakóhelye. Kenderesi Istvánná Bíró Kata Váriban, Békés megyében született, Szilágyi István pedig Széplakon. Szülőhelyükről mindketten Karcagra kerültek. Ágoston Gergely, ecsegi születésű tette meg az általunk ismert legnagyobb utat. Ecsegről Ványára, onnan Komádiba, majd vissza Ványára került, onnan Túrra. Majd Szolnokon keresztül Ceglédre jutott. Onnan megfordulva Nánára ment. Végül Karcagon telepedett le. Varga István karcagi Ladányba, Kábára, majd Debrecenbe futott. Ezek az életutak igen tanulságosak a számunkra. Mutatják a futások irányait, valamint azt is, hogy a betelepülések családonként (vagy személyenként) tör351