Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Endes Mihály: A Nagykunság gerinces faunájáról

Erdők A kutatások azt bizonyítják, hogy a Nagykunság területén a múltban sem állottak nagy kiterjedésű erdők. Utolsó emlékeiket ma már csak a tiszaigari Mátyás-fa, a kunmadarasi erdő két tölgyóriása és a kisújszállási erdő romjai őrzik. A Tiszaigari Arborétum és a Szenttamáspusztai őspark - bár védelmet élveznek - csekély kiterjedésük és a kevés öreg fa miatt nem adnak lehetőséget egy valódi erdei gerinces fauna kialakulására. A hajdani árterületek, vízfolyások széleit kirajzoló fűzfasorok pedig napjainkban válnak a fejsze martalékává. Sokfelé láthatunk viszont túlnyomóan fiatal (kivételt a Tomajmonostori öreg akácos képez) ültetett erdőket. Többnyire kisebb terjedelműek, a legnagyobbak a Kunmadarasi és a Kunhegyes mellettiek. Állományuk zöme tölgy és nyár, kevesebb a kőris, juhar, akác és ezüstfa. Kis akácligeteket, pusztai „kerekerdőket" sokfelé láthatunk. Gyakori jelenség a ritkítás, az aljbokrozat irtása, sőt a tarravágás is, amikor az erdő egy - akár jelentős része is napok alatt eltűnik. Miután a magtermő fák és bogyós termésű bokrok alig találhatók, kevés az átvonuló vagy telelő madarak száma és relatíve több a fészkelőké. Ez utóbbiak jó része (gémfélék, ragadozók, galambfélék, bagolyfélék, szalakótafélék, varjúfélék, gébicsfélék, pintyfélék) az erdőn kívül táplálkozik. Az idős, odúkészítésre alkalmas törzsek hiányát viszont a speciális életmódot folytató odúlakó madarak és denevérek csekély száma jelzi. Eseményszámba megy a nagyobb testű és óvatos ragadozómadarak alkalomszerű költése. A kétéltűek közül leggyakrabban a zöld levelibéka kerül szem elé, ritka, de jellegzetes faj az erdei béka. A hüllők közé tartozó fürge gyíkkal az erdők ritkás részein és a tisztásokon találkozhatunk. A madarak említése során első helyre kívánkozik az az örömteli tény, hogy a Kecskeri tó gémtelepének szétszéledésekor a kis kócsagok és a bakcsók fokozatosan áttelepültek egy 18 km-re fekvő erdőbe! Gyakori fészkelők a galamb és gerle-fajok, a sárgarigó, a fülemüle, több poszátafaj és a pinty. A zaklatás miatt mindössze 550 párra tehető a nagykunsági erdőkben fészkelő vetési varjak száma, emiatt kevés - 50 pár - a kékvércse is. Az odúlakók (küllők, fakopáncsok, cinegék) száma csekély. Ugyancsak kisszámú, de jellegzetes költőfajok az énekes és a fekete rigó, a vörösbegy és a berki tücsökmadár. Telente egerész és gatyás ölyvek, erdei és réti fülesbaglyok keresik fel pihenés céljából az erdőket. Az emlősök közül gyakori erdőssztyepp faj a kislábú erdei egér (jellemzőbb volna számára a „ligeti egér" elnevezés). Bár a kisebb erdők szélében, ligetek, fasorok tisztásain üti fel tanyáját, táplálkozni a környező agrárterületekre jár ki, amint arról a csapdázások során meggyőződhettünk. Öreg fák odvaiban helyenként megtelepednek a korai denevér kisebb-nagyobb állományai. Puszták Kevésbé kedvezőtlen tulajdonságú talajai miatt a múlt századi vízrendezések után sem jöttek létre vidékünkön nagy kiterjedésű szikes puszták. Külső megjelenésében az ázsiai fátlan ürömsztyeppekre rendkívül hasonlító területet csupán egyetlen helyen találhatunk. A kopár, ürmöscsenkeszes növény takarójú Kecskeri pusztán tanulmányozhatjuk a jellegzetes felszíni alakzatokat, a szikpadkát, a vaksziket, a szikfokot, a zsombékos rétfoltokat és a tartósabb felszíni vízállásokat. Növényfajai és társulásai megegyeznek a szomszédos Hortobágy hasonló területeivel. Ezek és a rajtuk kialakult rovarvilág gazdag táplálékot nyújtanak nagyszámú itt élő, illetve rendszeresen vagy időszakosan megjelenő gerinces állat (mind madarak, mind emlősök) számára. Főleg tájunk déli részén találkozhatunk nagyobb nyílt területekkel. Ezek a „nagykun puszták" a jobb minőségű talajokon alakultak ki. Mikroklímájuk nedvesebb, növényzetük magasabb, zártabb, helyenként magasrét formájában pázsitfüvek6. kép: A Tomajmonostori erdő. ••§§*. • mm 4| mW'%Jmw mm t§« -^m^mm \ 29i