Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Banner János: A jászsági céhek életéből

vetkezett be. Ez a hosszúnak tetsző idő arra való volt, hogy a „betárspoharazónak" alkalma legyen a költségek előteremtésére. Mert a társpoharazásnak mellék kiadásai is voltak. A lefolyása bizonyos megszabott formák között ment végbe. A legény két keresztapa kíséretében megjelent az atyamester előtt (a két keresztapa rendesen ugyanaz volt, aki a beszegődtetésnél az inas jótállói voltak), aki erre az alkalomra összehívta az összes legényeket. Az atyamester a céhláda (a legényeknek is volt ládája) előtt foglalt helyet úgy, hogy a céhláda a társpoharazó és az atyamester közé került. A társpoharazó mellett kétoldalt álltak a keresztapák. Mialatt az atyamester furfangos kérdéseket intézett a legényhez, melyre talpraesett, gyors feleletet vártak, az egyik bejáró mester már hozta a bort. (Természetesen a legény költségére.) Az egyik öregebb legény bort töltött a pohárba, és a legénynek 5-6 pohárral is kellett innia, természetesen illő dikciók közben. A dikciókban megemlékezett „az ország fennmaradásáról, a céh felvirágzásáról, a koronás király szerencsés uralkodásáról, a városról, a céhmesterről, atyamesterről, s legtöbbször legénytársairól is." Azt hiszem felesleges megemlíteni, hogy a sok dikció a fejébe is szállhatott a fiatal legénynek. A beszédek elhangzása után arculütötték, amely ütés mintegy emlékeztető volt inas éveinek apró gazságaira, de figyelmeztető arra is, hogy a céhért még a testi fájdalmakat is el kell tűrni. Ez után következett a társpoharazás tréfás része. Karosszéket tettek a háta mögé és megkínálták üléssel. Miközben a legény leereszkedett, a széket gyorsan kirántották alóla. Esés közben a két keresztapának kellett volna felfogni, de ez rendesen nem sikerült. Ezért az ügyetlenségért rögtön néhány liter bort kellett fizetnie, amivel az egész legénycéhet megvendégelte. A betárspoharazott legénynek vándorútra kellett mennie. A vándorlás három évig tartott. A legény búcsúzóra megjelent az atyamester házánál, aki jó tanácsokkal látta el, s kiadja öszszes iratainak másolatát. Az eredetiek mindig a céhládában maradtak. A szükséges okmányok voltak: a keresztlevél, szabadulólevél, vándorlevél, amit az atyamester állított ki. Vándorútjain csak tisztességes mesterlegényekkel mehetett együtt, s beérkezvén a városba, azonnal az atyamester házához kellett mennie. A Jászberényből elvándorló legény annak a céhszabálynak tartozott engedelmeskedni, amely vándorlása helyén volt ér* vényben, viszont az idevándorlókat az itteni szabály kötelezte. Jászberényben a megérkező legénynek próbamunkát kellett végeznie : míg az el nem készült, a legénynek az atyamester házában kellett tartózkodnia. Ha a próbára adott csizma kifogástalan volt, akkor a bejárómester helyet keresett neki. Itt egy próbahetet kellett eltölteni. Ha a próbahéten egymásnak megfelelőknek látszottak, akkor állandó munkásnak szegődött. Bármely időben történt azonban a beállás, az esztendő mindig karácsonykor telt. Két hét elmúltával be kellett mutatnia levelét, s hajónak látták, tartozott a ládába „egy petákot letenni". Az így beállott legény még akkor sem mehetett más mesterhez, ha ez neki nagyobb bért ígért, ha pedig ez mégis előfordult volna, akkor a legényt egy forintra büntették, de ezt a büntetést az öreg céh ládájába kellett fizetni. A munkaidő szigorúan meg volt szabva. Szt. Mihály nap után reggel 4 órától este 9-ig tartott: ez alatt az idő alatt csak a mester részére volt szabad dolgozni. Szigorúan előírták, hogy a munkaidő alatt mit kell elvégezni. ,,Az idő alatt tartozik két pár csizmát megvarrni, toldozott szárból, zsinórozással és készítésével együtt, fejelést vagy bakancsot két párt tartozik őtésestől egy nap alatt megvarrni s elkészíteni. Apró csizmát pedig, ötödik fán alól, egy pár nagy csizma helyett, két párt tartozik megvarrni, hogy toldoz, asszonyszárat négy párt, férfi szárat pedig ötöt egy nap alatt tartozik megvarrni, vagy pedig egy pár csizmát megvarrjon és két pár szárat összetoldozzon." S vajon mit fizettek ezért a szigorú munkáért? A teljes ellátás mindig meg van állapítva, mint természetbeni járandóság. Ezenkívül ha a fentebb ismertetett „munkát véghez viszi és tisztességesen elkészíti, heti bére lészen huszonnyolc és félpénz, aki pedig tisztességesen el nem készítheti érdeme szerint lészen a fizetés." Sokszor előfordult azonban, hogy ha a legbecsületesebb munkát végezték is, a bért igazságtalanul levonták. Ez az igazságtalanság főleg abban volt, hogy a heti bérösszeget napokra nem számították át. Ha a héten két ünnepnap volt, már csak fél heti bért kapott, ha pedig korhelysége miatt még egy harmadik napot is mulasztott, egyáltalán semmit sem adtak ki béréből. A legény saját magának üzletszerűen nem dolgozott. Sem vásári, sem megrendelt csizmát vagy fejelést nem készíthetett, de az ötödik fán alóli (kis) csizma készítése meg volt engedve, úgyszintén a foldozás és talpalás is, de csak azután, ha a mester munkáját befejezte. Igaz, hogy így látszólag többet kereshetett, de ha meggondoljuk, hogy az az ember, aki reggel 4 órától este 9 óráig szakadatlanul dolgozott, már a maga részére csak igen keveset dolgozhatott, mert az alvásra ilyen erős munka mellett mégis csak szükség volt. A legényektől megkövetelték, hogy dolgukat a legrendesebben végezzék. Az öreg céh a szigorú ellenőrzésre két „munkalátómestert" rendelt, akinek kötelessége volt minden hónapban bejárni az összes műhelyeket s meggyőződni arról, hogy a legények rendben dolgoznak és szerszámaikat is rendben tartják. Ha a műhelyek rendetlenek voltak, s a munkákban fogyatkozást találtak, a legényt érdeme szerint megbüntették, de ha a legény a büntetésnek nem engedelmeskedett, s alaptalannak találta a rárótt büntetést, a hibásnak talált munkát a céh elé vihette. Hogy a legények a fegyelmet már fiatalon megszokják, az egymás iránti tisztelet ápolását szigorúan előírták. Természetesen, hogy amilyen mértékben tartoztak egymást megbecsülni, olyan tiszteletet válthattak ki a testület iránt a kívülállókban. Ez a megtisztelés csak hatványozódott a céh elöljárói s a többi céhes mester irányában. Éjszakára kimaradni nem volt szabad; egymás szállására csak nappal mehettek, s a házon kívül töltött éjszakáért kemény büntetésben részesültek. Korcsmába járni, ott pláne leülni, részegeskedni vagy éppen táncolni tilos volt; ha pedig a szigorú tilalom dacára mégis előfordult volna, 25 pénz fizetésére ítélték. Az utcára kilépni csak mesterlegényhez illő módon öltözködve volt szabad. Aki hajadon fővel, mezítláb, pálca vagy nyakravaló nélkül hagyta el ura házát, s akár a műhelyben vagy az utcán dohányozni mert, az minden esetben 6 pénz büntetést fizetett. Legszigorúbban büntették azokat, akik a már említett hivatalos misék alatt nem viselkedtek alázatosan vagy beszélgettek és nevetgéltek. A szabad napokon sem volt korlátlan a kimaradás. Este hat órakor már mindenkinek otthon volt a helye; ha pedig nem jelent volna meg pontosan, a mestere sem gyertyával ellátni, sem vacsorát adni nem volt köteles. Megtörtént azonban, hogy az ilyen kimaradó legény követelődzött, sőt válogatott, ilyenkor 25 pénz büntetésre ítélték. Amilyen szigorúan üldözték a kontár mestereket, éppen olyan eréllyel büntették azokat a legényeket, akik ilyeneknél dolgoztak. Az ilyen legényeket, ha céhes helyre mentek, egy forintig büntették, s egy évig inaskodniok kellett. A büntetés szintén az öreg céh ládája javára folyt be. Az atyamesternek, a bejáró mesterekkel egyetértve, joga volt a legényeket bármikor gyűlésbe hívni. Ilyenkor szokás szerint „kulcsot bocsájtottak". A kulcs sorbajárta a legényeket, míg végre visszajutott a dékánhoz. Aki a kulcsot rossz helyre vitte, vagy megakasztotta, 12 pénzre büntették. A gyűléseket rendesen negyedévenként (kántorokon) tartották. Itt kellett a negyedévi taksát (kántorpénzt) megfizetni. Az első kántoron választották meg az ifjú dékánt is. Három jelölt közül rendesen a legidősebb legény lett a dékán, aki aztán tartozott az atyamester parancsainak engedelmeskedni. Ez a tisztség mint egy előkészítője volt az öreg céh szolgáló mes229