Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Banner János: A jászsági céhek életéből

téri tisztségének. A negyedévi céh taksa 1 poltura volt. Aki a gyűlésen igaz ok nélkül meg nem jelent, 12 pénzre büntették. A negyedévi gyűlések rendesen lakozással (mulatság) voltak egybekötve. A lakozás tartására azonban senkit sem lehetett kényszeríteni, sőt még a váltságdíjat is legtöbbször elengedték. A céh becsülete azonban nem engedte meg a kibújást, nem minden kényszerítő célzat nélkül elrendelte, hogy ki-ki annyit fizet, amennyit tetszik. Az atyamester házától együttesen csavarogni menni nem lehetett, hanem mindenkinek haza kellett menni, s otthon urának szavát megfogadni. Ha valaki urával vagy asszonyával „patvarkodott", 50 pénzt kellett fizetnie. Az így befolyt pénzek sok esetben mulatozás céljaira szolgáltak, de volt emberbaráti rendeltetésük is. Ebből segítették a gyámoltalan, beteg legényt, ki mellett éjjel-nappal felváltva 2-2 legénytársa virrasztott. Az így kapott segélyt a felgyógyult legénynek vissza kellett fizetni. Ha pedig meghalt, a céh gondoskodott el temetéséről. A temetésen az egész céh apraja-nagyja megjelent, s annak mesterlegényhez illőnek kellett lenni. Aki meg nem jelent, 12 pénz büntetést fizetett. Ilyen keretben mozgott - a szabályok szerint - a legények élete. A céh szabály nagyon enyhének nem mondható, de a céh és az öreg mesterek tekintélyét meg kellett védeni. Igyekeztek is a legények minden tekintetben kifogástalanul viselkedni, mert tudták, hogy ha a mestereket magukra haragítják, a szigorú remekeléssel megakaszthatják önállósításukat. 3. JÁSZSÁGI CÉHEK A XIX. SZÁZADBAN A XVIII. században alakult céhek már csak erősen megnyirbált jogokkal folytathatták működésüket. A meglévők, az ország valamennyi céhével együtt, érezték az idők változását. Az újaknak szerzett joga nem lévén, tagjai, legfeljebb mint filiálisok ismerhették a régi életet. A továbbélők sem a nagyvárosok régi céheinek szabadabb légkörében mozogtak. Már III. Károly, majd Mária Terézia arra törekedett, hogy a céhek egyéni jellegét megszűntesse és országszerte egyöntetű életet teremtsen. Az 1761-ben mindenünnen bekért kiváltságlevelet újjal cserélték fel, amely már ekkor lényegesen különbözött a beszolgáltatásra kötelezett régiektől. Ezt a változást - nem maradván ránk sem az eredeti, sem a későbbi - Jászberényben - nem tudjuk figyelemmel kísérni, de tudunk róla országos viszonylatban.

20 Még nagyobb változásokat hozott a XIX. század. I. Ferenc korának további egységesítésre törekvő szelleme a céheket mármár szinte teljesen kivetkőztette eredeti, sokszor - félreismerhetetlen - népi szokásaikból, megfosztotta hagyományaiktól, de különösen gazdasági téren erősen korlátozta önállóságukat. Commiszáriusokat ültetett a céhek nyakára, aki életüket mindenben ellenőrizte, s abba kérlelhetetlenül beleavatkozott. A patriarchális életnek végeszakadt, s a céhek mindenben kötelesek voltak engedelmeskedni az új szabályoknak, amelyek már nyomtatott privilégiális levél formájában kerültek a céhek kezébe, ezzel is mutatva, hogy a céhek életének országszerte azonos szabályok szerint kell folynia. Ez a változás a Jászságban ugyan csak a jászberényi és jászárokszállási régi céheket érintette. Legfeljebb ezek érezhették jogaik korlátozását. A később alakultak - az eddig filiálisok - talán örvendhettek is az önállóságnak, ami - mint látni fogjuk - az induláskor sem tartozott az olcsó mulatságok közé. Ebből a századból már van ipari statisztikánk. Nem szólva az 1872. évi feloszlatáskor összeírt adatokról, amelyek nem állanak rendelkezésemre, kettőt kell megismernünk. Az egyik 1826-ból, a másik 1852-ből való, tehát mind a kettő abból az időből, amikor a jászsági céhek, ha nem is nagyon gazdag iparosok gyülekezete volt, de a helyi virágzást jelentette. Késő virágkor volt ez, az országos hanyatlás idején.21 Mind a kettőt Palugyai Imre

22 hagyta ránk, s mind a kettő abból az időből való, amikor Jászberényben hét céh működött és 23 az egész Jászság területén.

2

3 A jászberényi hét céh 12 iparágat tartott össze; nevükben valamennyi szerepelt. Ezek a csizmadiák, a takácsok, a magyar tímárok, a kovácsok és kerékgyártók, a vékony- és szűrszabók, a lakatosok, ácsok, üvegesek és sarkantyúsok, a szűcsök céhe. Valamennyi kiváltság levele 1817-ből van. Az első statisztika természetesen nem ebben a sorrendben sorolja fel az egyes iparágakat, de a fentebb említettek sem merítik ki valamennyit. E felsorolás szerint 1826-ban a városnak 15086 lakosa volt. Ebből „az iparüzőinek" száma és szakmák szerinti megoszlása a következő: Ács 3, asztalos 9, bába 9, bádogos 1, bodnár 10, borbély 2, csizmadia 130, esztergályos 2, faragó 52, fazekas 1, magyar szabó 22, német szabó 8, festő 2, fésűs 2, gombkötő 3, kalapos 5, kávés 1, kéményseprő 1, képíró 1, kereskedő 12, korcsmáros 6, kovács 29, kőműves 3, könyvkötő 1, kötélverő 3, lakatos 6, mészáros 5, vízimolnár 2, nyerges 1, órás 1, orvos 4, ötvös 2, pék 1, pintér 2, posztókereskedő 3, szitás 1, magyar szűcs 129, német szűcs 2, szappanos 1, szögcsináló 1, szűrszabó 5, takács 60, téglaverő 3, tímár 2, varga 25, vasárus 2, vendégfogadós 1, üveges 1; összesen 578. Feltűnő, hogy több olyan foglalkozás (mesterség?) van a statisztikában, amelyeket a céhek nyelvhasználata alapján bajos a valóban termelő iparágak közé sorolni,

24 (ezeket aláhúzással jelöltük) ha egy részük ma oda is sorolható (korcsmáros, vendégfogadós, kávés). A borbély nem a régi értelemben szerepel, de a bábának, orvosnak, kereskedőnek, posztókereskedőnek, vasárusnak kevés köze volt a mi céheinkhez. És ha ezeket ki is hagyjuk, még mindig több olyan mesterséget találunk, amelyek nem említtetnek a céhek nevében, de m m kétséges, hogy megvoltak. Megnyugtató számadatokat semmiképpen nem kaphatunk, pedig éppen az új kiváltságlevéllel indulók száma valóban érdekelne bennünket. Határozott adatokat csak azoknál a céheknél kaphatunk, amelyek csak egy-egy iparágat foglaltak magukban, így az az összeállítás, amelyet a Jász Múzeum vezetője közöl

25 elfogadható, természetesen akkor, ha Palugyai adatait hitelesnek tekinthetjük. Még így is sok felsorolt iparág marad ki a hét céhből, de kimaradtak még olyanok is, amelyek a céhek nevében kifejezetten benne vannak. Van olyan is, amely ezzel a névvel nem található (faragók). Van ennek a Palugyai-féle statisztikának más, - mondhatnók - érthetetlen része is. Legyen elég arra hivatkozni, hogy a lakosságból különválaszt 2181 polgárt és mesterembert, 50 hivatalnokot és honoráciort, és 771 különféle életpályán lévő egyént. E három csoport, - mert osztálynak aligha nevezhető - együttvéve 3002 ember jelent. A többi 12084 még szám szerint sem szerepel, nem hogy foglalkozás szerint. Hol maradtak a redemptusok, akiknek a száma nem lehetett kicsi, nem is szólva - mindvégig jelentős - társadalmi szerepükről. Az egész kimutatás hitelességét megingatja ez a néhány szembetűnő adat. Magáról az iparosságról talán tisztább képet adnak az 1852. évi adatok.

26 Ezek szerint: sütő 3 (1), bodnár 2 (10), könyvkötő 2 (1), csizmadia 166 (130), tímár 18 (2), aranymíves 2 (-),' üveges, lakatos, asztalos 26 (1, 6, 9), kereskedő 15 (12, 3), kalapos 5 (5), szűcs 173 (129, 2) szíjgyártó 3 (5), szabó 33 (22, 8), gombkötő 4 (3), cipész 5 (-), kötélgyártó 5 (3), órás 1 (1), takács 46 (60), kerékgyártó és kovács 40 (-, 24); összesen 599. Ha vannak is hibái ennek a statisztikának, nagyjából alkalmas arra, hogy a hét céh tagjainak számát a század derekán hozzávetőlegesen megállapíthassuk. Legnépesebb volt a szűcs céh 173 taggal. Sorrendben következtek a csizmadiák 166, a takácsok 46, a kovácsok és kerék230