Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)
Banner János: A jászsági céhek életéből
betűje a céh életében - mondhatnók - szentírás lett. Az artikulusokban foglalt sok-sok büntető szankció azt mutatja, hogy sokszor csak írott malaszt volt, bármilyen szigorúak voltak is a testi vagy anyagi büntetések. Nem tudhattuk akkor, hogy a szabók, akiknek - a céh alakulását előző időből - már 1726-1748 közti időből feljegyzései is megmaradtak, 12 s akiknek a száma még csaknem egy évszázad múlva is csak 22, és negyedszázaddal kásőbb is csak 33 volt, hányan voltak akkor, amikor privilegiális levelet kértek, és melyik városban tanulva, honnan kérték kölcsön a szükségeikhez idomítható értékes okmányt, ha ugyan nem a már 1695 óta működő jászberényi varga céhé volt a minta. Azt biztosan tudjuk, hogy kiváltságlevelüket III. Károlytól kapták 1737-ben. Ennek alapján - valamennyi jász várost és községet, a Jászkun Kerületeket sőt a későbbi Jász-NagykunSzolnok megyét megelőzve Jászberényben alakult meg a XVIII. század első céhe. Sajnos sem az oklevél, sem a használatra készült másolatok Jászberényben nem maradtak meg, 13 de nem hisszük, hogy a későbbi, még ebben a században kiadott kiváltságlevelektől lényegesen eltért volna. 1762-ben megalakult a jászárokszállási első céh. 14 A szabók, csizmadiák, szűcsök és szűrszabók alakították. Aligha lehet kétséges, hogy az artikulusok, a jászberényi szabó céh vagy a még előbb alakult említett varga céh kiváltságlevele alapján készültek, ami a még tárgyalandó szokások eredetére is rávilágít. Ez az első olyan céh, a Jászságban, amely iparában erősen különböző foglalkozás mestereit foglalja egy céhbe. Talán ez, és még néhány ennél is vegyesebb összetételű céh, mutatja a legjobban, hogy nem egy iparág, hanem általában az iparosok érdekeit védelmezi, tehát egy jelentős társadalmi osztály tömörülését jelenti. Jászberényben 1764-ben alakult meg a második céh: a vargák és tímárok egyesült céhe. Ez az alakulás egészen természetesnek tűnik, mert a céh tagjainak egyrésze bőrkikészítéssel is foglalkozott. Ezek artikulusaiból ismerjük a céhek XVIII. századi életét. 15 Úgy látszik, hogy a kis létszámú jászberényi szabók nem voltak elég erősek, s ezért a szűcsökkel és szűrszabókkal egyesülve kértek új kiváltságlevelet, s azt 1767-ben meg is kapták. A takácsok 1774-ben kaptak kiváltságlevelet. 1787-ben a jászárokszállási csizmadiák, akik elég erősnek érezték magukat önálló céh alakítására* és a privilegiális levél kiállításáért járó taksa megfizetésére, önálló céhet alakítottak. 13 rh. forintot ezüstben és 146 rh. forint 45 krajcárt bankókban fizettek érte. 16 Adatközlőinket talán ez az önálló céh keletkezése vezette arra a gondolatra, hogy a csizmadiáknak két céhe is volt. 17 A XVIII. század csaknem utolsó tizedében csak ezek a céhek működtek az egész Jászság területén. Arra, hogy ezekhez hány filiális tartozott, nincs adatunk, de könnyen elképzelhető, hogy azokon a helyeken, ahol a XIX. században önálló céhek alakultak, egyes iparosok éppen úgy dolgoztak, mint Jászberényben az első céh alakulása előtt. Ezek számát éppúgy nem ismerjük, mint a XVIII. század iparosainak, céhtagjainak számát. Nincs még csak hiányos statisztikánk sem. De van más adatunk a XVIII. századból. Ezek szerint mesterlegényeknek is volt céhe, de önkormányzat nélkül. Jászárokszálláson 1768-ban, Jászberényben 1799-ben kapták kézhez a „Legényekre vonatkozó articulusokat", 18 de ez alapjában véve nem más, mint a privilegiális levelek legényekre vonatkozó részének kissé bővített kivonata. Ismerve a céhek artikulusainak a legények szinte minden megmozdulását gúzsba kötő intézkedéseit, nem gondolhatunk arra, hogy az „autonómiát" a legények maguk harcolták ki. Maguk a céhek látták jónak, hogy az iparban már jártas legények maguk is külön-külön céhet alkossanak, hogy már ebben a minőségükben megtanulják a céhbelieket jellemző magatartást, összetartást és fegyelmet. Mind a két artikulus ránk maradt. Az árokszállásit a csizmadia ipartársulat őrizte meg, 1 ^ a másikat annak idején a jászberényi katolikus legényegylet könyvtárában találtam. Csak az utóbbit ismerem, de nem hiszem, hogy a kettő közt lényeges ellentét volna. Figyelmet érdemel ez az adat már csak azért is, mert a XIX. században ezeket a „legény céheket" hivatalosan megszüntették. Nem akarok magam rámutatni, de felhívom a figyelmet arra, hogy nagyon halvány különbség van ezek, és a kiváltságlevelek vonatkozó részei közt, de van. 2. CSIZMADIA LEGÉNYEK ÉLETE A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN A jászberényi legényekre vonatkozó artikulusok alapján akarok az alábbiakban képet festeni a legények életéről, amely kicsiben ugyanolyan formák között zajlott, mint az „öreg" céh élete. A vallásos élet ápolása elsőrangú feladata volt a legényeknek is, szigorúan megkívánták, hogy a parochiális templomban vasárnap és ünnepnapokon misét és prédikációt hallgassanak. Ha ezen bárki meg nem jelent, lett légyen protestáns vagy bármely hitű, 15 pénz büntetést kellett fizetnie. Ha pedig a szokásos processiókon valaki nem vett részt, a templom részére egy font viaszgyertyát kellett adnia. Ugyanez a büntetés érte azokat, akik a céh védszentjeinek, Szt. Józsefnek, Szt. Jánosnak, Szt. Imrének és Szt. Pálnak ünnepein meg nem jelentek az offertoriumos misén. A büntetés a más vallásúakat is súlytotta. A legények céhe igazi önkormányzatot nem élvezett. Míg az „öreg" céh tagjai maguk választották elöljáróikat, addig a legények elöljáróik választásába bele nem szólhattak, azokat is az öreg céh januári gyűlésén választották. A céh által választott elöljárók voltak az atyamester és a két bejárómester. Az atyamester a legények feje volt, akinek tiszte igen terhes feladatokat rótt a vállára. Minden ügyes-bajos dolog elintézése az ő feladata volt. A városba érkező legények nála jelentkeztek és ott kaptak szállást is. Ő tartotta nyilván a mesterek legény-szükségletét, gondosan ügyelve arra, hogy mindenki az igény bejelentés sorrendjében kapja meg a, sokszor nehezen várt, legényt. Két bejáró mester segédkezett a terhes feladatok elvégzésében. Ők járták be (innen az elnevezés) a mestereket, érdeklődve, kinek van szüksége legényre. Tisztük viselésében „sem kedvezés, sem félelem" nem szabott irányt, s mint a feljegyzések tanúsítják, panasz nemigen volt ellenük. Az elöljáróknak a legények feltétlen engedelmességgel tartoztak; ha azonban „amely rész magát terhesnek ítéli és véghez nem vihetnék, tehát szabad légyen a nemes céh elé apellálni". A „legényélet" az inasság befejeztével a felszabadítással kezdődött; hogy ez mimódon ment végbe, arra csak röviden utalunk. Az inas tanítómesterével együtt tartozott megjelenni a főcéhmester előtt s itt bizonyságot tett munkájában való jártasságáról. Ennek megtörténte után legénynek nyilvánították s első kötelességévé tették, hogy az inasok társaságát kerülje, s csak becsületes céhbeli legényekkel barátkozzék. A felszabadítás után sem inas nem volt többé, de még legény sem, mert legény csak a „társpohár" megfizetése után lehetett. Szigorúan megköveteli a céhszabály, „hogy a társpoharat két frt-tal megfizetni mindenki tartozik" s ha „valamely TársPoharatlan mesterlegény találkozna akár itt városunkban tanult légyen, akár pedig honnat jött is légyen, szabadok legyenek rajta a Társ-Poharat megvenni." Különbséget tettek a mester családból származó fiú és a paraszt fiú között. Ebből is látszik, hogy a jászberényi iparosságnak nagy tartaléka a parasztság volt. A mester fia csak fél társpohár díjjal tartozott. A társpohár megfizetése tette az inast legénnyé. Ez rendes körülmények között a felszabadítás után 3-6 hónap múlva kö228
