Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

lyű avar madaras-csüngői és az ozorai keresztek között (László 1935, 26, 34-35, III. t. 1. illetve 8, uő. 1940a, 150-151), de a rokonságból adódó tanulság levonásától tartózkodott, annak kimondásától, hogy a keresztek ugyanabban a műhelyben készültek, mint a madaras csüngők. Mai ismereteink szerint sokkal bátrabban megkockáztatható az a feltevés, hogy az ozorai keresztek nem bizánci készítmények, hanem bizánci keresztek avar vagy onogur utánzatai. Ha ez a későbbiek folyamán bebizonyosodna, (- Úgy tűnik máris bebizonyosodott! Táp-Borbapuszta egyik középrétegbeli sírjából az ozorai aranykereszt ezüst megfelelője került elő. Tomka Péter baráti közlése, 1983. szeptember-) akkor bajosan lehetne többé az ozorai asszonyok bizánci származásáról beszélni. László Gyula később, teljes joggal, szintén ingadozik" ebben a kérdésben. A keresztek alapján hol bizánci udvari dámák-mk írja őket. 1955,256-257, hol csak keresztény voltukat hangsúlyozza s állítja szembe a fejedelem pogány viseletével és temetkezési módjával, Die Awaren und das Christentum, in: Das heidnische und christliche Slawentum, Wiesbaden 1969, 146, (ua. magyarul: Az avarok és a kereszténység. RégDolg-DissArch 9, 1968, 46), hol pedig bizánci udvari divatnak tartja a kiskőrösi kislány és az ozorai nők viseletét. Les monuments de la période byzantine-moyenne en Hongrie. Corsi di cultura sull'arte ravennate e bizantina. Faenza 1970, 206. Annál jogosabban felmerülne a kereszténység belső szerepe és jelentősége egyes avar vagy onogur-bolgár előkelő családok körében. 30 Más - bár kevésbé jó - megoldás is lehetséges azonban. A 107, 1888, 8 korongdíszes arany csüngők ugyanis töredékesek, elképzelhető, hogy a korongokról lecsüngő pálcatagon egykor díszítés volt. Ezt az elképzelést felettébb támogatják arany korongcsüngőink rokonai bulgáriai bizánci ékszerkincsekben. Az egyik csüngő sorozat az 1961. évi odessosi (várnai) kincs 3. számú nyakláncáról függ le. Formailag közeli rokonai csüngőinknek, mégis - szerintem - azt az igazi bizánci előképet mutatják, amelyeket az ozorai csüngők másolnak. Ezt támasztja alá a várnai kincs megbízható 6. századi keltezése is (Dimitrov, D. I. Izvestija na Varnenskoto Arheologicesko Druzestvo XIV, 1963, 77, 1. és 11. kép). A várnai nyaklánc-csüngők édes testvéreit már régóta ismerjük a sadoveci bizánci ékszerkészletből, tehát együtt tárgyalhatók. Ami igazán rokon az ozorai és a bulgáriai bizánci csüngők között az az alapforma, a csüngők felső harmadában elhelyezkedő korong, és a róla lefüggő arany pálcika. A várnai és sadoveci korongokban ékkőberakás van, üvegberakás talán az ozorai korongok rekeszeiben is lehetett. A korongról függő arany pálcikákra Várnában és Sadovecen (mindkét készletben közbeiktatott csepp alakú arany köztestag után, amilyen az ozorai csüngőkön soha nem volt, már ebben is különböznek egymástól) nagyméretű, cseppalakú hegyikristály, illetve ametiszt gyöngyök vannak erősítve. E bizánci nyakék csüngőket alapul véve, a 107,1888,11. nagyméretű ametisztgyöngy páros talán a korong-fejű csüngők díszítő ékköve is lehetett, - vagyis a velük együtt bekerült ékszerek szinte minden darabjára ráillenek, kivéve oda, ahová tették őket s ahol ma is vannak! I. Welkow, Eine Gotenfestung bei Sadowetz. Germania 19, 1935, 153, 16. t. 1. nyakék részeként közölte a sadoveci ametiszt-függős korong-csüngőt, mégpedig egy olyan nyakék díszeként, amelynek fődarabja egy aranykereszt! H. Vierck, Imitatio und interpretatio Germanica vor der Wikingerzeit in: Les Pays du Nord et Byzance, Uppsala 1981,92-93 és 13. kép a 85. oldalon aJcorabeli későantik-bizánci nyakékeket elemezve, vitatja, hogy a korongos ametiszt csüngő Sadovecen a nyakék része lett volna, képzeletben és rajzban megkettőzi, és fülönfüggők csüngőinek véli őket, - elképzelését azonban a sadoveci, főleg az odessosi és ozorai korongos-csüngők nem támogatják. A Sadovsko kale „Gotenfestung"-jának („Germania" 1935!) építéséhez semmi köze a Balkán-félszigetről 70 évvel korábban elvonult gótoknak. Erődje, belső épületei, építési technikája, az erődben talált bőséges arany és bronz pénzek, valamint leletek egyértelmű tanúsága szerint I. Iustinianus idejében emelt bizánci erődítmény volt (kezdetben talán némi herul elem is lakhatott benne), amelyet mintegy fél évszázadnyi fennállás után az 590-es években az avarok pusztítottak el (I. Welkow i. m. 156-158 adatai.) A sadoveci nyakék tehát korábbi, mint az ozorai, szintén 6. századi. A technikai eltérések miatt nem kizárt, hogy a 7. századi ozorai női nyakék bizánci provinciális készítmény vagy éppen barbár utánzat. 31 Izgalmas volna egyszer behatóbban utánajárni a magyar régészet és múzeumügy múlt századi 17 évig tartó „nagy pőrének", ha az akták még hozzáférhetők. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a székesfehérvári városkapitány Rohrmüller ékszerész feljelentésére elkobozta Kennertől a leleteket, azok a kultúra ellenségeinek karmai közé kerültek. A vármegyei bíróság orgazdától elkobozott ismeretlen eredetű lopott holminak nyilvánította az aranykincset, s mintha csak egy vég vászon lett volna, az egészet a kincstár hasznára akarta értékesíteni. A pert a földesúr (a herceg) és a találók (itt külön-külön fellépett Bisits és Kenner) indították - bármily különösen hangozzék is - a vármegye ellen. A Nemzeti Múzeum úgy keveredett a perbe, hogy a herceg a földtulajdonosi harmadot egyszersmindenkorra a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta -, más, törvényesen biztosított, joga ugyanis a nemzet múzeumának akkor nem volt a kincshez. Az előkerülés módjának felderítésével megbízott enyingi járásbíróság sok huzavona után ugyan pontosan kivizsgálta a leletkörülményeket, ezeket azonban a vármegyei bíróság 16 éven át nem vette figyelembe s ítéleteiben konok következetességgel saját álláspontját védelmezte. A 17. évben - Esterházy herceg nyomására - kénytelen volt a kormány beavatkozni az ügybe. Nem sok köszönet volt benne. A kormány a járásbírósági vizsgálatok nyomán elismerte ugyan, hogy a leleteket Kenner találta, de egyszuszra el is kobozta őket tőle „kincseltitkolás" címén. Az aranyakat a kormány Fehérvárról felhozatta és átadta a pénzügyminisztériumnak. Az utóbbi sem tagadta meg önmagát, nemcsak a kincstárt megillető egyharmad értékre tartott igényt, de mint Kenner „jogutódja" is követelte a Nemzeti Múzeumtól a megváltást. Mégpedig nemcsak Kenner leleteiért, hanem a kormány döntése nyomán egyedül Kennert ismerve el „jogeljátszó" találónak, az 1871-ben előkerült egész kincs egyharmadáért. „Találóként" a m. kir. kincstári jogügyek igazgatósága lépett a színre. A múzeumot végül az mentette meg az állami bürokrácia és kapzsiság szülte súlyos anyagi áldozattól, hogy a herceg, mint földesúr, egyedül a haszonbérlő Bisitset ismerte el „találónak" s a nagyúr álláspontját a kormány „ez egyszer" még a kincstárral szemben is kénytelen volt magáévá tenni. Az ügy mégis a jogi és pénzügyi szakemberek győzelmével, a kultúra vereségével végződött, a Magyar Nemzeti Múzeumnak ki kellett fizetnie Kenner leleteiért a kétharmad megváltási árat a Magyar Királyi „Jogügyek" Igazgatóságának. 32 Az alábbi történet kicsit meghökkentő érdekessége, hogy maga az ásató Lehoczky még kétízben visszatért első nagy leletére. Lehoczky T., A szolyvai sírról, Arclihrt 6, 1886, 380 megismétli a sír és egyetlen szablyája leírását: „a vitéz bal oldalán feküdt keskeny, de vastag egyélű kardja, csupán a végén volt kevéssé meggörbítve,... markolata (keresztvasa volt)... s ezüsttel díszített fahüvelybe (volt) dugva". Pár évvel később Adatok hazánk archeológiájához I. Munkács 1892, 127-131 javított, pontosabb régészeti kifejezéseket használó nyelvű közleményben újraközölte az eredeti, 1870. évi publikációt. Soha nem írt két szolyvai szablyáról, mindig csak az egyetlent írta le. Amikor a szolyvai leleteket a Nemzeti Múze131