Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

umnak adományozta, híven beszámolt arról is, hogy „a kard észrevétlenül három felé tört" ti. közvetlenül a feltárás és kiemelés után a bámészkodók kezében (ArchÉrt III, 1870, 284). Vagyis a 1890-ig épnek emlegetett penge valójában ügyes ragasztás eredménye volt! 32a Sajnos az sincs kizárva, hogy a keveredés már 1873. tavaszán megtörtént. Rómer ugyanis a kiállított szolyvai leletek leírását ekként fejezi be: „a kard, kengyelvas és szablya töredékek figyelmet gerjesztenek" (Rómer 1873/1,25), azaz mintha már akkor külön kardja és külön töredékes szablyája lett volna a szolyvai leletnek. 33 Meglepőnek tűnhet, hogy Fettich az 1936. évi XVIII. Archaeologia Hungarica kötetben már az 1937. évi XXI. Archaeologia Hungarica kötet lap- és táblaszámaira hivatkozik. A rejtély nyitja a csak magyar nyelven megjelent korábbi változat (Fettich 1935). 34 Amit azonban valójában már Hampel is észrevett, mivel a kehelytalpat így írta le: „Lemezes korong rossz ezüstből, csekély kihajlással, egyik oldala közepén körded folt, talán edény lábának a nyoma" (Hampel 1894. 58, 12. szám). A csészével való összefüggést azért nem fedezhette fel, mivel annak „alja több helyütt sérült" volt (uo. 17. szám) és a zöldrozsda miatt egyébként is „bronzból valónak" vélte, meg fülescsésze elgondolása miatt nem is akarta, vagy nem merte őket összehozni. A bronz meghatározás nagy tévedés volt, hiszen a régiségtan napló és valamennyi korábbi híradás ezüstnek írja a csészét, Hampel nyilván ezúttal is a vitrin üvegen keresztül és rajzból dolgozott. A csésze sérülései is újabb keletűek voltak, az 1889. előtti állapotot mutató fényképen alja még ép volt, mint arról szó esett. Hampel mentségére még annyit, hogy eladdig sehol nem került elő koraközépkori talpas kehely, a hiányzó hengertag pedig nemcsak őt, de egy évszázadon át az egész kutatást megakadályozta a helyes összeállításban. 35 Nem volna felesleges eldönteni vagy egyértelműen tisztázni, hogy a Tihanyi-téri kelyhek csészéi hogyan s melyik talppal illetve hengeres lábbal tartoznak össze. Jelenleg ugyanis (Budapest két évezrede. Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban, Bp. 1979, II. fejezet, írta: Nagy Margit, 15. kép) a két kiállított s a vezetőben fényképen is közölt kehely alatt a Csallany 1940, 123, Nr. 52, XIX. t. 3, László 1941/2, 106, XII. t. 1-la, László 1942,790,137.1.1-2 eredeti közlésekhez képest fordítva vannak összeszerelve a fogórészek és talpak. A korai közléseket híven követte Nagy Tibor, Budapest az őskortól a honfoglalásig c. kiállítás vezetője, Bp. 1960,48, 32. kép és Nagy 1973, 201, 137. kép, holott már Csallany 1940, 132 jelezte, hogy a nagyobbik kehely összeállítása körül valami nincs rendben („lába fordított"). Meglehet, sőt valószínű, hogy az új rekonstrukció a helyes, erről azonban előbb-utóbb jó volna tájékoztatni a szakembereket. 36 DOC 6c 1 típusú érem a BMC-ben nem szerepel (csak Tolstoi katalógusában, Nr. 5), ebből adódik Huszár 1955, 101, Nr. 484, elnagyolt meghatározása: „BMC 1 fT". 36a Pedig volt egy áruló nyom, amelyre nem figyeltek fel: a miskolci Lemberger Mór, aki ÉK-magyarországi illetve az egykori Tiszai Vasút északi körzetében (Szolnok-DebrecenMiskolc-Kassa) talált leletekkel kereskedett. 37 A fából vaskarika elmélet eredménye, hogy az itt tárgyalt fenékpusztai sírleletek Hampelnél a II. („szarmata") = griffes-indás csoportban szerepelnek (Hampel 1905, I. 803, II. 217-228 III. 180. t.)' 38 Először Alföldi 1926. 38 foglalkozott részletesebben a „drei byzantinische Riemengarnituren aus gepresstem Silberblech"-hel felszerelt fenéki sírokkal, s közli - képutalás nélkül - a fenékpusztai maszkos szíj vég fényképét is (uo. IX. t. 6.). Alföldi elsősorban korai avar leletekkel vetette össze a fenéki leleteket, a maszkos szíjvéghez, az ívelt oldalú szíjvégekhez, a T-végű szíjfüggesztőkhöz Gátér 11. sírjának préselőmintáit és az adonyi préselőmintákat idézi, említi az álcsatos övdíszek rokonságát Tépével s más álcsatokkal - ennek az összefüggésnek a felfedezését azonban maga is Fettichnek tulajdonítja! (uo. 5. j.), sőt a T-végű szíjfüggesztők farkasréti rokonságára is utalt. Egyébként Alföldi észreveszi, hogy „mit einer dieser Garnituren lag die .. .spatha zusammen" (uo. 6. j.), de különös hogy ő sem ellenőrizte Lippnél, hogy melyiknél a három közül. A Lipp közlemények tábláin szereplő zabla és csiholó avar voltára az egész szakirodalomban csak Radnóti Aladár figyelt fel. Ennek nyomán egy tévedésekkel tűzdelt mondatban a fenéki leleteket kifejezetten az avarokhoz kötötte: „A fenékpusztai temetőben az egyik sír (sic!) már határozottan a VII. századból származik, leletanyaga is elüt a többi sírtól. Vas zabla részei, vas tűzcsiholó, valamint ezüstlemezből préselt övveretek határozzák meg az eltemetett népi hovatartozását. Az új hódítóknak, az avaroknak, leletanyagát ismerjük (sic!) fel ezekben a darabokban" Radnóti A.-Gerő L., A Balaton régészeti és történeti emlékei, Bp 1952. 60. 39 Először Fettich vette észre, hogy ezek „valamely díszesebb példánynak utánzatai" (Fettich 1926, 33,2. j.) s ezzel kapcsolatban az arany álcsatok első publikációjára utalt. Észrevételében azonban csak a MNM két ismeretlen lelőhelyű álcsatcsüngőjére terjeszkedik ki (Supka 1913, 402, 4. kép b, c) s nem a teljes álcsatokra -, nyilván azért nem, mivel az álcsatok a fenéki leletek közt két különálló tagként szerepeltek. Később, amikor a fenéki leleteket lefényképeztette, már tisztában volt összetartozásukkal. 40 I. sírunk pontosan megegyezik Lipp leírásával. A II. és III. sír esetében maguk a leletek korrigálják Lippet. Alapul a III. sírt vettem, amelyből Lipp „hat boglárt" említ, ezekből 4 db került múzeumba, Lipp a VI. t. 7. számon utal rájuk (ezek nálam a II. sír övének felső veretei), mint meglátjuk, tévesen. A II. sírból ugyanis Lipp szerint a két függesztős vereten kívül „nyolc boglár" került elő és „a ragasztótöltelék ezeken is megvan" (ti. ugyanúgy, mint az I. sír övdíszeiben). Itt viszont az álcsatokra és a mi III. övkészletünkre hivatkozik = VI. t. 4, 6. Összetartozásuk elvileg nem volna lehetetlen, sőt álcsatos veretként talán szokványosabbak volnának, mint az általam adott összeállítás. Csakhogy Lipp táblahivatkozása téves, a két veret-típus nem tartozhat össze. Nem, mivel a tamga-mintás övdíszekből került 8 db (!) múzeumba, technikailag (ólombetét) és díszítésükre nézve ezek tartoznak össze a 4 db megmaradt álcsattal. Nem véletlen, hogy már Fettich így fényképeztette őket. 41 A fenéki gyűrűt, legjobb párhuzama a mezőbándi aranygyűrű kapcsán, valójában először Kovács István elemezte és hibátlanul összevetette a nagymányoki és madarasi állatfonatos avar művészeti körrel. Dolgozatok, Kolozsvár, 4, 1913, 375, - ezt Fettich elfelejtette idézni vagy megemlíteni. 42 Disszertációjában László Gyula az egyik adonyi préselőminta és a fenéki maszkos szíjvég „összetartozását" hangsúlyozta, amelyet annyira szorosnak vélt, hogy egyenesen „fenékiadonyi leletekről" írt. A pont-vonal ornamentika kötné őket össze egymással, oly annyira, hogy a fenéki szíjvégen a maszkok csak „másodlagos szerepet" játszanának. Bizánci stílushatást nem látott rajtuk, közvetlenül keleti eredetűnek tartotta a pont-vonal ornamentikát (László 1935, 8 és 5. j., II. t. 1-2). A pont-vonal ornamentika túlhangsúlyozása (- ezt később elsősorban önmaga bírálta! -) révén jutott arra a nehezen követhető eredményre, hogy a „fenéki-adonyi" leletek összetartoznának a madaras (galambpáros) övveretekkel, ti. a korai avarnak tartott, préselt galamb-párral díszített övveretekkel. Az utóbbi motívum fellépését később (László 1940a, 149) a VII. század utolsó harmadára rögzítette, ám mai ismereteink szerint ez inkább a motívum legkésőbbi előfordulásának a korszaka. 43 Nézetem szerint a harmadik, legdíszesebb, korai avar ke132