Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

gyakran ábrázolt színes zsinegre vagy selyem szalagra erősített nyak- és mell-csüngőkre itt nem térek ki. 17 Annyira viszont mégsem hasonlítanak egymásra a kunágotai és tótipusztai arany övveretek, hogy könnyedén fel lehessen őket cserélni. Pedig legutóbb az ozorai övdíszekről készült szép új fényképtábla Kunágota felirattal jelent meg: Salamon-Sós 1980, 409-410, CLXII. t. 18 A kérdés részletes taglalása itt nem lehet feladat, egyébként is Garam dolgozata sok fontos, új megfigyelést tartalmaz. Helyenként azonban nem kellőképpen átgondolt érvekkel és adatokkal dolgozott. A gátéri 11. ötvössírt pl. a középavar korszakba helyezi, holott Fettich alapvetése (Fettich 1926, 32-34) és maga a síregyüttes nem szorul időrendi módosításra (Kada E., ArchÉrt 25, 1905, 368-360), minden ízében korai avar sírról és ötvösleletről van szó, mást, mint korai avar ötvöst egyelőre nem ismerünk. Itt és még néhány más tézisénél az tévesztette meg Garamot, hogy korai avar stílusú készítmények még előfordulnak középavar szablyás lovassírokban (pl. Dunapentele 1908. II. (10)., Ozora-Tótipuszta.) Ez azonban magától értetődő, mondhatnók: törvényszerű. Zavart csak a fordítottja okozhatna, középavar készítmények korai avar s eleietekben. A korai és középavar emlékanyag elválasztása még csak nagy vonalakban történt meg. Csókával kapcsolatban első hozzászólásomban magam egy évszázadot tévedtem (Bóna 1970, 255-256, bírálata: Bóna 1979, 22-23). Mégpedig azért, mivel a csókái korai lovassírt egyetlen lelettípus miatt a középavar iváncsai lovassírhoz igazítottam. Ezt teszi Garam is dolgozatában, az ő „Iváncsája" a tótipusztai lelet. Az önkritikát folytatva: Bóna 1970, 251, (20. j.) tévesen sorolja a „lemezes csoportba" P-alakú kardfüggesztői nyomán a korai avar zsámboki 2. sírleletet. Garam rendszeresen Tótipusztával keltez: Ezt írja: „Tótipuszta közvetlen köréhez tartozik" a mezőkomáromi kettőspajzsalakú aranyozott övdísz, majd így folytatja: „A veret (ti. a mezőkomáromi) teljesen megegyezik az akalani (Catal-Tepe, Törökország európai részén) lelet kettőspajzs alakú veretével és a kijevi múzeumban őrzött préselőtővel. A mezőkomáromi veret, ül. öv birtokosa szintén kísérője.. .lehetett a tótipusztai fejedelemnek" (Garam 1976, 133). z elméletnek, főleg a keltezésnek - amelyet a szóban forgó ii/.inkában a továbbiak során következetesen alkalmaz óriási sikere van. Kiadás előtt álló komoly feldolgozások szerzői támaszkodnak rá és a Garam nyomán idézett „akalani leletre" hivatkozva, „átkeltezik" VI-VII. századi avar leleteiket. Pedig régészetünk több, mint fél évszázada példamutató pontossággal idézi az akalani leletet, s ha keltezett vele, mindig megfordítva: az éremmel keltezett akalani leletből indult ki. Az akalani kincset az Isztanbultól nem messze fekvő Ak-Alan falunál a Catal-Tepe-n két bolgár katona találta sáncásás közben: 420 arany solidust, 2 bizánci ezüstpénzt és egy díszöv arany vereteit. Az utóbbiakból 4 db, majd később egy ötödik darab is a Szófiai Nemzeti Múzeumba jutott, a pénzek egy része elkallódott, de az éremlelet összetételét szerencsére sikerült feljegyezni. Mauricius Tiberius (582-602) 3-4 solidusával indul, majd Fokas (602-610) aranyai követik, míg az éremkincs zömét Heraclius egyedüli (610-613) majd társcsászárrá koronázott fiával, Heraclius Constantinus-szal együtt kibocsátott (613-641) érmei teszik ki. A kincsről azon melegében beszámolt B. Filov, a 4 db övveret jó fényképét is közzétette (az 5. db-bal kiegészülve később N. Mavrodinov közölte többízben is fényképen a leletet): B. Filov, Nahodka pri Akalan. Izvestija na Balgarskata Arheologiceskija Institut III, 1913, 324 (1). Ugyanaz, de sokkal rövidebben: B. Filow, Bulgarien. Jb d deutschen Archlnst, ArchAnzeiger 29, 1914, 417^18, Abb. 1. - a 4 db övveret fényképével (2). Végül az utóbbi nyomán H. Zeiss, Der Schatzfund von Akalan. Forschungen und Fortschritte 1935, 2, 17-19 értékelte 128 újra a leletet (3). - A zárójelbe tett számokkal azt jelzem, hogy a fenti alapirodalomból az alább részletezendő kutatásban ki melyikre hivatkozott illetve támaszkodott. Filov a kincs elrejtését - kissé tágan - 613-641 közé tette, Zeiss históriai meggondolásokat - Konstantinápoly avar ostromát - figyelembe véve, 626-ra. Az avarkor szakirodalmában először Fettich 1926, 32 és 2. j. említi a kincset (akkor még szekundér forrás, Áberg munkája nyomán) a fönlaki préselőminta kincs „bizánci stílusú" övdíszeivel kapcsolatban. Jankó László (ArchÉrt 44, 1930, 138, 138 és 3. j.) a pápa-úrdombi „bizánci" stílusú övdíszek keltezéséhez idézi - még szintén Áberg nyomán - „a törökországi Akalan mellett" kincsleletben talált párhuzamokat, amelyek „Phokas (602-610) meg I. Heraclius (610-641) aranyérmeivel együtt kerültek elő." Alföldi 1926, 14 (2) a négy jól datált avar lovassír közül emeli ki a fönlakit „zu dem wir eine genaue Analogie in einem bei Konstantinopel gehobenen Funde habén, der durch einen máchtigen Münzfund auf die Zeit zwischen 613-41 dauert ist." - a jegyzetből világos, hogy Akalanról van szó. László 1935,12 13a j. (2) szerint „az akalani és fönlaki lelet olyan erős formai kapcsolatokat mutat, hogy egyidejű", bizonyítására a II. t. 4-5. számon egymás mellett közöl egy akalani és egy fönlaki kettőspajzs-alakú övdíszt. Uo. 23 és 58a j. (3) „az akalani lelet 422 érme közül a legfiatalabb I. Heraclius (613-641) érme, mely a század harmadik tizede tájára datálja a leletet". Fettich in: Marosi-Fettich 1936, 92, 84. j. (3) a 630 körül elrejtett firtosváraljai bizánci éremkincs kapcsán tér rá az akalani lelet tárgyalására: „A firtosi aranyéremlelettel egykorú az akalani (Kisázsia) (- ez bizony tévedés, nyilván a nem sokkal előbb tárgyalt adaliai leletre gondolt, ám mégis döntő félreértés, mivel részben e miatt utasítja el Zeiss históriai keltezését!) kincs, amely bizánci aranyérmekből és egy kiváló stílusú övgarnitúrából (hiányos) áll. Az akalani lelet övgarnitúrái a legjobb stílusú kora-avarkori hasonlók közé tartoznak, a fönlaki analóg préselőminták egy fokkal romlottabbak. Az előbbiekkel együtt talált 422 bizánci érem (utolsók Heraklios-tól!) datálása is alátámasztja ezt a megállapítást. H. Zeiss datálása, mely szerint.. .esetleg 626-ban ásták el a kincset, túl korai". - Amint láttuk, maga se sokat módosított rajta, maximum öt esztendőt. Csallány 1939, 147 szerint „a fönlaki minták egyidejűsége az akalani (Törökország) kinccsel és véretekkel, melyekkel 420 bizánci aranyérem volt (I. Heraclius, 613-614, érmei az utolsók) minden vitán felül áll" - az adatok Áberg nyomán. Szabó 1965, 47 az egyik fönlaki préselőmintát keltezi „a 640es években földbekerült akalani kincslelet díszeivel" - Áberg nyomán. Bóna 1970, 257. 112. j. (1) szintén a fönlaki lelet keltezéséhez idézi. Numizmatikai meggondolásból, ti. a legmozgékonyabbnak s leginkább kurrensnek tartható ezüst hexagramm (Sabatier I. 276, 59 = BMC 106 = Tolstoi 220 = DOC II. 1. 66) datálását (615-631/38) véve alapul a kincs elrejtésénél, 613-631 közé keltezte az akalani övdíszeket. Werner 1974, 121, 33. j. (2-3) az általa tárgyalt „bizánci" viseletet keltezi „auf Grund einer Reihe von Schatzfunden aus der ersten Halfte des 7. Jh vom Boden des byzantinischen Reiches" s ezek sorában Akalann&k - elfogadva Zeiss keltezését! - önmagában véve is „eine entscheidende Bedeutung"-ot tulajdonít. Az akalani övdíszek és a kievi préselőminta keltezését a 610-630/640 közt elásott, aranyövet is tartalmazó mersini kincs és a szintén aranyövet tartalmazó antiochiai kincs keltezésével támogatja meg (uo. 123, 38-39. j.). Az utóbbira átveszi Ross elnagyolt 610. évi dátumát, valójában 611. - a perzsa támadás és hódítás éve, és 637. - az arab hódítás éve egyaránt számításba jöhet. Ettől függetlenül fejtegetéseit így fejezi be: „Man darf alsó annehmen. dass die.