Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

goldenen vielteiligen byzantinischen Gürtelgarnituren im spaten 6. undfrühen 7. Jh. hergestellt wurden" (uo. 124-125). Garam az akalani és kievi leletekkel kapcsolatos téziseiben Werner itt részletesen vagy éppen szószerint idézett megállapításaira hivatkozott, mindkét leletet Werner munkájából reprodukálta. Csak éppen a Wernertől és a többi hozzászólótól hangsúlyozott keltező adatok helyett, Tótipusztához kötötte őket. Természetesen a mezőkomáromi övdíszt is akalani megfelelői keltezik. Tótipusztának, Dunapentelének csak jóval később lesz köze ehhez a sok évtizeddel korábbi avar-bizánci világhoz. 19 A Szentendre-fejezet új bevezető része kéziratom másodszori lezárása után született. Története a következő. A Magyarország Régészeti Topográfiája 7. kötete: Pest megye régészeti topográfiája XIII/1. kötet. A budai és szentendrei járás kéziratának lektoraként (1981. március) nem tudtam beletörődni abba a lemondó nyilatkozatba, hogy a híres szentendrei avar sírok lelőhelyét többé már nem lehet meghatározni. Nem lehet, mivel a MNM szűkszavú bejegyzése: „t. képpen a Nagy-Kürti téglavetőn" kerültek elő, ma már feloldhatatlan, ilyen nevű határrészt vagy cégnevet nem ismer a helytörténet a korabeli Szentendréről, ahol egyébként az 1870-es években 7 kérészéletű téglagyár működött. Saját ásatási tapasztalatomból tudtam viszont, hogy ennél még régebbi lelőhelyeket is azonosítani lehet, tehát további kutatásra kértem a Szerzőket. A Topográfiai Osztály vezetője, egyben a kötet szerkesztője Torma István teljes mértékben átérezve a kérdés tudományos jelentőségét, újabb nagyarányú nyomozásba kezdett s végül annál a férfiúnál bukkant rá a megoldásra, akitől és akinél a 60-as és 70-es évek szinte minden fontos adata ismert vagy lappang: Rómer Flórisnál. Tormát jó ösztöne mellett a szerencse és a véletlen segítette, mivel - mint rögtön kiderül Rómer valamilyen oknál fogva nyomtatásban nem foglalkozott a szentendrei leletekkel és ottani saját kutatásaival. A Nemzeti Múzeum Adattárának rendezetlen iratai között akadt rá Torma Rómernek az éppen új vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, Trefort Ágostonhoz írott jelentésének saját kezű fogalmazványára valamint szentendrei kutatásaival kapcsolatos különböző költségelszámolásainak piszkozatára. Ezen a nyomon elindulva az OMF-nél őrzött Rómerjegyzőkönyvek XXXIII. kötetének 113-114. lapján „Nagy Kör (Sic!) Sz Endreer Ziegelei" cím alatt megtalálta Rómer helyszíni feljegyzéseit, rajzait, a szentendrei téglagyárakra vonatkozó adatait, az avar sírok előkerülési helyének vázlatát s egyéb az ügyre nézve használható feljegyzéseit. Mivel Rómer feljegyezte és lerajzolta a nagy-kürti téglagyárak firmáit és betűjeleit is, Torma és munkatársai Tettamanti Sarolta és Dinnyés István a kikövetkeztethető helyszínen összegyűjtötték a múltszázadi téglatöredékeket s ezeken nemcsak a Rófher-jegyzőkönyv betűjeleit találták meg (kivétel nélkül!), de segítségükkel rábukkantak a több, mint egy évszázada megszűnt téglagyárak egykori helyére is. A további részletekről az MRT szóbanforgó kötetében fognak beszámolni, magam hálásan köszönöm Torma Istvánnak az itt felhasznált adatokat, amelyek új megvilágításba helyezik az oly sokszor „nem hitelesnek" becsmérelt szentendrei sírok „ismeretlen" lelőkörülményeit. - Egyebekben a Szentendréről írottakat csak bevezetik és alátámasztják, eredményeim lényegén nem kellett változtatnom. Még annyit, hogy a „Nagy Kör" oldalak nincsenek áthúzva Rómer jegyzőkönyvében, amivel önmaga tanúsítja, hogy nem írt a leletről. Ez pedig egyenesen bámulatos az Archaeologiai Értesítő serény tollú szerkesztőjétől az Archaeologiai Közlemények leletkataszter rovatának akkori írójától, hiszen Rómer inkább kétszer írt egy-egy jelentős leletről, semmint hallgatott volna róla. A különös, szinte ingerült hallgatásnak komoly oka lehetett. A leletekre minden bizonnyal főigazgatója Pulszky Ferenc tartott igényt -, úgy is fogalmazhatnánk, hogy Ozora-Pusztatótival együtt elvette Rómertől a szentendrei leleteket is. Mentsége, hogy jól felhasználta őket. Rómer helyszíni feljegyzései azonban feledésbe merültek, kivált azok a megfigyelések, amelyeket fel sem jegyzett. 20 A Régiségtári Napló 288,1871 tételének a megszerzés módjára nézve őszinte bejegyzése szerint: „Vétel. Ezen tárgyak a Téglavető és Mészégető Társaságtól vétettek, okt. 25-én, 100 o. é. forinton" - A minisztertől kiutalt 1700 o. é. forint azonban nem múzeumi vásárlás céljaira szolgált, arra a Nemzeti Múzeumnak külön hitele volt, illetve akkortájt mint Rómer a pár nappal korábban bekerült ozorai leletek kapcsán elpanaszolta - éppen nem volt. Rómer a vásárlást eltussolandó 1872. március 18-ról kelt elszámolásában dodonai homállyal fogalmazott: (3. tétel) „Október 25-én a részvénytársulatnak fizettem a munkások díjjazása fejében kiadott 100 Ft" (ot). Maga is érezvén, hogy itt valami nincs egészen rendben, külön papíron kommentárt fogalmazott a tételhez, kérdés vájjon elküldte-e(?): „A mellékelt kiadásra nézve méltóztassék még ezeket felvilágosításul kegyesen elfogadni. A 100 ft mely a részvénytársulatnak kifizettetett, azon előlegből lett fizetve, melyet a munkásoktól megveendő tárgyakra kértem. Minthogy a leletet magát legcsekélyebb áron a gyárosok irányában 300 ftra tettük - archaeologiai szempontból pedig legalább 5-600 ftot ér, mit bizonyosan kérendettek az idevaló régiség árúsok, ha a kincset megvásárlani fizettünk volna; az érte a munkásoknak adott megváltási díj igen jutányosnak fog tetszeni". - Ezt a mellébeszélés iskolapéldájaként tanítani kellene, hiszen Rómer magán feljegyzéseiből és a Régiségtári Naplóból világosan kitűnik az igazság: a Téglavető és Mészégető Társaság minden alkalommal azonnal rátette a kezét a leletekre (- ez a szerencse! -) tehát Rómer a Társaságtól vásárolta meg őket s nem a munkásoktól. Nem is olyan nagyon olcsón, mint „felvilágosításában" a miniszterrel elhitetni igyekszik. Az aug. 23-24-én végzett ásatások nov. 8. kelettel (?!) elszámolt állítólagos munkabérének tanúsága szerint mintha a leves többe került volna, mint a hús: (4. tétel) „Nov. 8. Kiemelt föld munkabére 214 ft 99 k". Jól figyeljünk: nem a munkások munkabére, hanem a „kiemelt föld" (?) munkabére a tétel különös elnevezése. Ha ugyanis Rómer két napon át mondjuk 20-20 munkással dolgozott volna (sokkal valószínűbb azonban, hogy csak a felével dolgozott), a munkabér (napszám) a korabeli viszonyok mellett nem rúgott volna többre összesen 80-100 o. é. forintnál. Valószínűbb azonban, hogy csak a felébe került az ásatás. Rómer jelentésében és nov. 8-ról keltezett elszámolásában egy folyamatos nagyobb ásatás látszatát kelti, így tudta a vételárat a különböző „munkabérekből" kigazdálkodni. S hogy a turpisság ki ne derüljön, saját útiköltségeit és napidíját jóval korábban (1872. márc. 8-án) elszámolta. Abból ugyanis kiderül, hogy aug. 24-én járt utoljára Szentendrén. Summa summarum, alapos a gyanú, hogy a gyárosok nem voltak olyan gavallérok, ahogyan Rómer a miniszternek (akit mellesleg a régiségárusok mummusával is ijesztget) beadta. Nem sokkal olcsóbban adhatták el a leleteket a Nemzeti Múzeumnak, amennyire árukat Rómer „a gyárosok irányában. . .tette". Mégpedig hosszas tárgyalások, alkudozások, huza-vona után csak okt. 25-én. Az eset legalább annyira „haladó hagyománya" régészetünknek, mint maga a hitelesítő ásatás. 21 Elsietett tanulmányozásra vall az alábbi jellemzés: „a rendkívül hiányos szentendrei leletek, amelyekből a női sírok remekművű ékszerei, fülbevalók és gyűrűk mellett a férfisírokból csak vastárgyak maradtak meg" -, mindez jobbadán tévedés (A kunbábonyi avar fejedelem, Budapest-Kecskemét 1971, 10). 129