Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

káig. Egyszer egy fához értem, ott megálltam. Odaroskadtam a fa törzséhez. Csupa verejték volt a homlokom, zilált a tüdőm. Teljes súllyal nehezedett rám az átélt félelem, rettegés. Ott aztán imádkozni kezdtem: ,,Mi atyánk, ki vagy amennyekben..." Ahogy az iskolában tanultuk. Nem imádkoztam én azt talán soha azelőtt, de akkor igen! Akkor ,jött ki" rajtam a félelem. Reszkettem, remegtem egész testemben. Jó időbe telt, amíg magamhoz tértem annyira, hogy megnyugodhattam. Nappal volt, fényes nappal. Csend mindenfelé - sehol egy lélek. Milyen csuda ez - gondoltam - hogy ebben a nagy háborúban is milyen nyugalom tud lenni... Ballagtam sokáig az arcvonallal szemben lévő, attól eltávolodó irányba vezető úton. Egyszer nagysokára - késő délután volt már akkor - egy lovas katonatiszttel találkoztam. Osztrák tiszt volt és ugyancsak dölyfös, mert nekemszegezte a revolverét, hogy agyonlő, mint szökevény katonát. .. Kézzel-lábbal kapálódzva magyaráztam meg neki, hogy csapatunkat széjjelszórták, a frontot áttörték, és én most az agyonlövetés elől menekülök futva, mindaddig, amíg a mieinkhez el nem érek. Kalimpált aztán a kezével, hogy merre menjek, de én bizony nem értettem neki semmit, csak ráhagytam. Mégis elértem még világosan oda, ahol egy csapat katona egrecírozott. Jelentettem aztán a parancsnoknak mindjárt, hogy ki s mi vagyok; de az már nem kakaskodott nekem, mert tudott a veszteségünkről. Kiegészítették a felszerelésemet, fegyvert is kaptam, és besoroltak az ezredbe. Attól fogva ott szolgáltam. Befejezésül még annyit, hogy újabb két heti iszonyú harc bontakozott ki, amelynek eredményeképpen visszaszorítottuk az olaszokat az előbbi állás mögé. Úgy haladtunk, hogy visszakerültem a fasor mellé, ahol az olasztól megszöktem. Vér fagyott az arcomba, mert ott feküdt mind a hat társam agyonlőve a fűben, már oszlásnak indulva... Akkor aztán engem is kivert a hideg verejték. KIPP.. .KOPP.. .KIPP.. .KOPP... Kentési Sándor bácsi letette a villát, amivel a jó véreshurkát ette. Hátrábbnyomta magát a székében, felemelte a tekintetét és egyet-egyet húzott a bajuszán. Láttuk, akik ott voltunk nála a disznótoros vacsorán, hogy ő is szólni kíván. Arról folyt ugyanis a beszélgetés, hogy néha milyen jelentéktelen dolgoktól is mennyire meg lehet ijedni. - Eccer.. . kezdte Sándor bácsi, és első szavára mindenütt abbamaradt a beszélgetés... mán rígebben vót. Magam vótam idekinn... Ű otthon vót... Az „ű" alatt a feleségét értette, az „idekinn" a tanyát, az „otthon" meg a várost jelentette a szavajárásában. ... Tél vót, kemín, hideg tél... Akkor öltünk hízót íppen. Közben ismét felvette a villát és folytatta a vacsorázást. Azért beszélt lassan, mert eszegetett is közben. Ő volt a házigazda, hát illett, hogy példát mutasson a nála vacsorázó szomszédoknak. Mi pedig néma csendben, nagy figyelemmel hallgattuk. ... Mire bealkonyodott, elvígeztem a jószág körül. Megitattam, megfejtem, ettem - oszt ótán lefeküdtem. Aludtam jódarabig. Eccer ám felserkenek. Hallom a tanya eleje felől, hogy kipp... kopp... kipp... kopp... Hallgatódzani kezdtem az ágyban. Mi a'?... Ühm... Mintha lípíseket hallanék! Kipp.. .kopp.. .kipp.. .kopp... Ki a'?... Mosmán még jobban odafigyelek. Hát, csak hallom én tovább, hogy kipp.. .kopp.. .kipp.. .kopp... Innye, az ántiját! Ugyancsak jönnek-mennek ám a tanya előtt!... Eszembe jutott az nekem mingyán, hogy most öltünk hízót, oszt ott van minden hemme-hummija a kamarába!... Leüthetik a zárat, feltörhetik az ajtót, oszt' azt visznek el, amit akarnak! A zsír is szípen kisütve, ott hül a zsirosbádugba', a tepertő meg mellette van a nagy vájlingba'; csak a szalonna van idebe' az ágy alatt a teknőbe', hogy hadd olvaggyík bele a só; de a lábak, meg mind a két ódal, meg a hurka is, meg még a kolbász is a rúdra aggatva... mind ott van!... Ájnye, az árgyélussát! Megint hallom, hogy kipp.. .kopp.. .kipp.. .kopp... Ugyan vajon kik lehetnek? Vígiggondoltam én mindenkit, a ki csak arra lakott. Szomszídokat, rokonokat, katona cimborákat. Még a távolabb lakókat is a viccesekkel együtt (akiktül minden kitőtt), de csak nem tudtam a nyomára akadni, hogy ki vagy kik lehetnek!... Nem tudtam senkit se gyanúba fogni. Pedig ezek itt járkálnak folyton! Fílni kezdtem! Hisz' azok sokan lehetnek! Itt lípkednek a tanya előtt, meg a tanya háta megett is - ki tudja - hányan! Viszik a zsírosbádugot, a kolbászt, ódalt, meg a hurkát is... Mindent! Oszt én meg csak lapítok itt a dunna alatt, hogy a fejemet se dugom ki... Az ám, csakhát ha kinyitnám az ajtót, mingyán nekem ugranának!... Le is üthetnének! Bottal vagy fejszével. Vagy vasvillával! Ott fagynék össze a havon... Hü, e' nem tréfa! Oszt' még jobban bebúttam a jó meleg dunna alá. Hanem hát ott is csak hallottam, hogy kipp.. . kopp kipp.. . kopp... De hun lehetnek a kutyák? Egyik se vakkant! Azokat meg biztos megítettík egy darab zsíros ronggyal, mint tavaly a másik dűlőbe' egy helyen, oszt' onnan mindent elvittek a zsiványok a kamarábul - még a malacnak való korpát is az ajtó háta megöl!... A fene ette vóna meg űket! Mírges lettem. Ü is, ha kijön, mit mond?... Lesz tűlle mit hallgatni! Nekem esik majd, hogy „Terád se lehet semmit se bízni!... Gyáva ember vagy - mindig is a' vótál világíletedbe'!" Oszt' evvel rámcsapja az ajtót. Meg még utána is sokáig leckéztet vélle!... Nekiduráltam magam! Összeszedtem, ami akaratom vót - merhogy bátorságom ... hát a' nemigen vót... oszt' kiugrottam az ágybul... Beledugtam a lábom a papucsba, pedig az olyan hideg vót, mint a jég, hogy csak úgy sikított a talpa! Kihűlt a ház is mán akkorra, mert az esteli fűtíst hogy magam vótam, hát elhanyagoltam. Ahogy megindultam, a setítbe nekimentem az asztalnak. Kicsit összeborzadtam. Valahogy az asztalfiók akadt a kezembe. Kirántottam belőlle a kenyírvágó kést. Avval megerősödött bennem a bizalom: Akárki lesz - belevágom! Lípek vagy kettőt, nyitom ki a házajtót nagy csendbe', óvatosan. Masinát világír' se rántottam vóna! Hanem a pitarajtó előtt egy kicsit meghőköltem. Biztosan ott leskelődik egy vagy két ember, oszt' ha kilípek, vígíghuz rajtam egy darab fával! De összeszedve minden bátorságomat, úgy kivágtam az ajtót, hogyha valaki ott ál, elterül! Nem vót ott senki. Csend vót. Mán pedig én akkor úgy fel vótam bőszülve, hogy nagy csapat embertül se ijedtem vóna meg!... Osztán hogy nem tanáltam ott senkit - hát még hiányoztak is. Körülníztem. A hód ugyancsak sütött, a hó is világított, a közeli tanyák idelátszottak. A kutyák nem vótak sehun... Azoknak pedig ide kéne szaladni ilyenkor! 179