Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

A tavaszi árpa vetése embernek, állatnak szokatlan. Később - úgy 10 óra tájban - fogják be a lovakat a vető­gépbe, és úgy indulnak meg. Előzőleg a télire színbe húzott és letisztogatott vetőgépet beállítják, összeszerelik, jól megnézik a vető- és csatlakozó sorokat. Nehéz még ilyenkor bánni a lovak­kal is, mert a pihent jószág nyugtalan, ijedős, ugrándozó. Ami­kor befogják, nem egyenletesen húz, meg-megugrik, aztán meg­lassítja lépéseit - s a végén elfárad. No, de nem hosszú munka ez, pár óra alatt végeznek vele. Egy sorral el is „baronálják" az új vetést. Megpirult már a föld felszíne, most volt a legalkalma­sabb, - mondja a gazda is megnyugtatásképpen. Utána kifogják a lovakat, enniek adnak, - mert a ló az olyan, hogy állandóan eszik és mindig kell etetni. A szerszámo­kat is megtisztogatják, de nem annyira már, mint az őszön! Rö­videsen itt az igazi tavasz, lehet majd vetni a répát, aztán a ku­koricát, zabot, napraforgót. Este még együtt a tanyázni összejáró szomszédság, de most már az új tavasz felé fordított tekintettel beszélgetnek az előttük álló feladatokról, a végzendő munkákról. Mert így zajlik le minden tavaszi szántás-vetés; kevesebbel több beszélgetés folyik, amelyeknek lefolyása az előzőekben le­írtakhoz hasonló. Talán még a „csutkatűszedís"-ről annyit, hogy abban részt vesz a család apraja-nagyja, legfőképpen a gyermekek, - mert ahhoz sok hajlongás, sok munka - de köny­nyű munka - szükséges, amíg a földön és a földben maradt ku­korica töveket kiszedik és a csutkatűszedőfával vagy a verőfával a földet kiverik belőle. Aztán az így megtisztított csütkatöveket csomóra hányják, beviszik a tanyapallagra, kazalba rakják és az lesz a gazdaasszony egész nyári tűzrevalója. Közben a búzaföld is megtisztul, egyenletesen nőhet, - és nem akadályozza majd a kaszák haladását aratás idején. Az elvetett tavaszi növények ápolása a kapálás. Ez az egyik legfárasztóbb, legnehezebb, legunalmasabb munka. Poros, iz­zasztó, kimerítő. Olyankor a nappalok nagyon hosszúak már, korán kel a nap és későn nyugszik: keveset lehet aludni. Főleg második kapáláskor. Mert első kapáláskor még nincs nagy for­róság, de 2-3 hét múlva már megjön a kánikula, és vele a Me­dárd-napi esőzések. Nehezen várják a kapások az esőt! Könnyít a föld művelésén, meg aztán ők is pihennek addig. A legszebb, legfenségesebb nyári munka az aratás. Péter-Pál napján (jún. 29.) már „elszakad a búza gyökere", - mondják, attól kezdve nem nő, csak érik. Július első napjai­ban kezdődik az aratás. Nehéz, izzasztó, de gyönyörű munka! Aratáskor érzi leginkább az ember, hogy a megélhetésért, a be­tevő falatért, a sokat emlegetett mindennapi kenyérért küzd. Az aratás előkészületeiként (ha van arra egyáltalán idő a második kapálás, a szénabehordás szűk határa között) a követ­kezőket említhetnénk meg: elsősorban a kaszák rendbetétele. Másfajta „csapó" kell az aratáshoz, mint a szénához kellett, mert rendszerint az van még a nyélen. Sőt legtöbbször a kasza pengéje is más. Akármelyik, azt újra kell kalapálni! Búza aratá­sához jó kaszakövet kell elővenni és afintokba tenni. Ez is fon­tos. Elő kell szedni a maríkverő munkaeszközét, a sallót vagy a kákót is. A salló vasból készült, éle van, tulajdonképpen egy kis görbe kasza. A kákó fából van, nyéllel együtt olyan, mint egy nagy l-es szám. Még rossz kesztyűk is kerülnek, hogy az aszott meg ne szúrja a kezét a maríkverőnek, mert hát azt a „kaszás könnyen állja!" A háziasszony kenyeret süt, hogy majd a nagy munkában a tanyában a jószág körül jobban el tudjon végezni, és a jószág körüli munkával ne terhelje a családot: hadd végez­zék az aratás nagy munkáját zavartalanul. Mert a feleség, az édesanya csak ritkán vesz részt az aratás­ban: neki otthon kell maradnia, hiszen van elég tennivalója úgyis. Az aratás elsősorban a férfiak, a nagylányok, nagyfiúk dolga, akik még erősek és bírják a rettentő forróságot a „gaz­ban". Suhog a kasza, dől a rend, szaporodik a kéve a kaszás és marik verő nyomán. Úgy jó, ha egy kasza után ketten haladnak: egyik felszedi, ahogy mondják: „veri a markot"; a másik meg kötélbe rakja és beköti. így „kész munka" marad a nyomuk­ban, és ha hirtelen záporeső jön, nem kell várni, forgatni a ké­vét, hogy megszáradjon a megázott kéve. Ha csak ketten végzik az aratást, - ahogy mondják: „egy pár arató" van, akkor a ka­szás, mikor visszafelé megy a rendláb végéhez, hogy új rendet kezdjen, a menetben új köteleket rak le, amibe a maríkverő bele­teszi a kévét, s ha érkezik, hát be is köti egyben. Ha nem, hát a kaszás abban is segít neki. Látszólag a kaszálás a nehezebb, de a valóságban a marik­verés! A kaszálás ütemét a kaszás maga szabja meg, nem áll úgy benne a gazban, jobban éri a szél, és nem veri rá a port a ,,gaz", amit az utána dolgozó maríkverő magához ölel. Tulajdonképpen a kaszás állva dolgozik, a maríkverő majdnem négykézláb. Ezért mondják, hogy „a kaszálás - egy kis sétálás" - főleg ha kitűnő kaszával és „talpon álló", nem pedig megdőlt gabonát vág a kaszás. Karcagon (és Nagykunság szerte) nem fűződik semmiféle egyházi szertartás az aratás megkezdéséhez, - egyéb a józan kí­váncsiságnál. Az aratás megkezdése tulajdonképpen a különféle munkákat elválasztó okánál fogva jelentős. Addig folyt a kapá­lás, a kapás növények ápolása, a húzatás lóekével (fogasolás), meg a kiskapuval folyó kézi munka. Meg a szénázás vagy színá­zás is rendben van ekkorra már. Azokat a munkákat - a színá­zás kivételével - nem lehetett úgy mennyiségre mérni: az őszi betakarítás még messze van, még jöhet nagy szárazság, jég is el­verheti a kukoricát s a kapásokat, de a gabonafélék már készen állanak, azt a termést már lehet „mérni". Az aratás kezdő pillanata tehát mégis csak nagy jelen­tőségű. Kíváncsi a család arra is: nehéz-e vágni a búzát, törik-e vagy nem, hull-e a szemje, milyen sűrűn vannak rajta a kévék, s lesznek a keresztek - és így tovább. Előfordul, hogy a kasza első belevágásakor így sóhajt a gazda: „No, lássuk, mit adott az Isten Hozzánk való szerelmiben!" Aztán az utána következők versengve kötik az első kévéket és rakják az első kereszteket - 18 kévéből. Ez úgy történik, hogy alulra tesznek egy kévét, és arra négyet; e négy kévének a feje - vagyis a kalásza már nem esik a földre, hanem feljebb van. így az esővíz nem folyik alá, sőt a további kévék is mind feljebb ke­rülnek. A legfelső négy kéve a vállkéve. A legtetejére is tesznek egy kévét, amit papnak, neveznek. Ez védi a keresztet a beázás­tól. Két sarkán aztán a vállkéve alatti kévékből és a papkévéből egy-egy fél maréknyit kihúzva - összecsavarozzák, lekötik a ke­resztet, hogy a vihar szét ne hányja azt. Amikor a kereszteket összerakják (óvatosságból étkezések előtt, vagy még sűrűbben is, ha eső fenyeget; gyakran azonban csak este „keresztelnek") - utána, főleg hűvös, harmatos hajna­lokban -felgereblyélik a tallót. Ilyenkor nem hull ki a kalászból a szem. Kisebb eső után is lehet gereblyélni. Aratás közben ha valaki arrajár, odakiált a serényen forgo­lódóknak: - Na, halad, halad? - mondja az arrajáró. - Nem nagyon! Nehéz vágni! - kiáltja a kaszás és megáll. - Az a baj, hogy szúr, mer' tele van aszottal! - toldja meg a maríkverő. Világért se mondanák, hogy mennyire meg vannak elégedve a terméssel! Még azt hihetné az útonjáró vagy a szom­széd, hogy dicsekvésből mondják. Másféle párbeszédek is előfordulnak. - Hova, hova? - kérdezi a maríkverő az úton siető szom­szédtól, aki láthatólag szintén aratni indult, hiszen kaszát visz. Utána nagy fia baktat, még álmosan, a vizeskorsót meg a szere­dást cipelve, afröstökre való elemózsiával. Hóna alá van dugva a kákó, és rajta hosszú ujjú kisújjas, hogy a „gaz" ne verje fel a karját. Jó is az most, mert még hűvös van így korán reggel. 172

Next

/
Oldalképek
Tartalom