Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Benedek Gyula: Szolnok megye újjátelepülése a török hódoltság után

AZ ÚJJÁTELEPÜLÉSRE GYAKOROLT HATÁS 1766-1787 KÖZÖTT Az 1760. évtől az egyház és állam fokozatosan eltávolodott egymástól. A felvilágosodott állam korlátozta az egyház kiváltságait, az egyházat fokozatosan igyekezett alárendelni az államnak, sor került egyházi földek elvételére is, betiltották a jezsuita rend működését. Mindennek betetőzéseként 1781-ben megjelent a Türelmi Rendelet, amely korlátai ellenére is alkalmas volt a vallási ellentétek enyhítésére. Mindebből logikusan annak kellett volna következnie, hogy az ellenreformáció hatása a megye újjátelepülésének befejező szakaszában pozitívvá válik. A valóságban - legalábbis a Nagykunság és Külső-Szolnok viszonylatában - egészen másképpen történt, minden előzőnél élesebb református üldözés alakult ki. Mind a megyei adminisztráció, mind a földesurak féktelen rekatolizálásra tértek át. Megcsappant az eddigi kényszerű kegyúri türelem és a reformátusokra megaláztatás, hátrányos megkülönböztetés, sokszor nyilvános megszégyenítés várt. Mindez azért, mert 1766-1787 között a terület eltartóképességéhez viszonyítva túlnépesedés alakult ki, másszóval bőven volt katolikus munkaerő is. A reformátusoknak az a hosszú ideig hatásos fegyvere, hogy erőszakoskodás esetén elköltözéssel fenyegették földesuraikat ebben az időben már hatástalan volt. A szenvedélyek elszabadulását és ennek a népesülésre káros hatását a hatóságok legkülönbözőbb intézkedései okozták. Ilyenek voltak többek között a templomrombolás, katolikusok telepítése református helységekbe, reformátusok direkt vagy indirekt kiűzése valamely helységből, a reformátusok ügyintézésének végnélküli halogatása. Az ehhez hasonló esetek közül a legszélsőségesebb eset 1767 augusztusában Tiszaőrsön történt. Barkóczy István püspök-főispán, élve kegyúri jogával, karhatalommal leromboltatta a református templomot, a hívőket pedig kiűzette a községből, akik Tiszafüredre, Tiszaszentimrére és Tiszadersre mentek.

32 1769-ben Karcagra katolikusokat telepítettek, ami azonban nagyon gyenge dolog lehetett - számukra a helység északkeleti részén belsőtelkeket mértek ki - mert egy 1771. évi összeírás szerint Karcagon csak 11 katolikus család volt. A város úgy tiltakozott ez ellen, hogy a plébánosnak három év után sem adott portát. Erre csak akkor volt hajlandó, amikor Mária Terézia személyes leiratban dorgálta meg a karcagi tanácsot.

33 1773-ban azután számosabb katolikus családot telepítettek a katolikus városrészbe, sőt kötelezték a hat kunsági helységet a karcagi katolikus templom megépítésére is. S.úlyos atrocitásra került sor 1773-ban Kenderesen is. Sallai Mihály kenderesi prédikátor superintendenshez intézett leveléből tudjuk, hogy a két kenderesi földesúr - gróf Haller Istvánná és a sajóládi pálosrendi apátság - elfoglalták a kenderesi nótárius házát és „. .. a régi tősgyökeres lakosokat nagyrészént, egészen és egyedül csak azért mert calvinisták, minden más egyéb törvényes ok nélkül a helységből kiverték" . .. ,,de még máig is a calvinista lakosok minden alávaló csekélységért azzal fenyegettetnek, hogy a helységből kiverettetnek."3

4 Templomépítés engedélyezése körüli huzavona történt 1774-1776 között a jászkiséri reformátusok kérelme kapcsán, Túrkevén 1775-ben a város leégése után református telkeket foglaltak le katolikus templomépítés céljára,

35 amely végül is 1778-ban épült meg. Méltatlan huzavonára került sor 1775-től a tiszaabádiak templomépítési engedélyezésének kérelme körül is, a megye mindenáron azt akarta, hogy ez templom és eklézsia közös legyen a tiszaszalókiakéval. A két önálló egyház összevonása ugyanis azt jelentette volna, hogy a protestantizmus bázisa eggyel kevesebb lett volna. Hogy az újjátelepülésre milyen káros hatással volt ebben a korszakban is az ellenreformációs arra legkitűnőbb példa Csudabala újjátelepülésének elmaradása. 1778-ban a Szabolcs megyei Egyekrol elűzött reformátusok akarták megszállni, de helvét vallásgyakorlatuk megtartásával. A megszállásra minden előkészület megtörtént, meg volt a szokásos határszemle, a földesúrral történő egyezség. Csudabala megszállása mégis elmaradt - azóta is puszta - mert 1779-ben a helytartótanács végképp elutasította a kérelmet, miután az egyekiek ragaszkodtak a szabad vallásgyakorlathoz.

36 A vallásüldözés párosulva a túlnépesedés miatti viszonylagos termőföldhiánnyal az 1780-as évek első felében erőteljes kivándorlási hajlamot hozott létre. Megfordult tehát a helyzet, az megye amely egy évszázadon keresztül országos viszonylatban is a bevándorlók egyik legfontosabb célpontja volt, 1780-tól a kivándorlási láz leküzdésével volt elfoglalva. Ez komoly problémát jelentett, mert a mintegy 2800 nagykunsági lakos mellett többezer külső-szolnoki lakos is távozott volna az 1780-as évek közepén a helytartótanács engedélye esetén a kamara zombori uradalmának birtokaira. A kivándorlást ugyanis ők is kérelmezték, mert a település feltételei között szerepelt a református vallás szabad gyakorlásának a lehetősége is. A költözési engedélyt azonban a külső-szolnokiak nem kapták meg. 4. A VÁNDORLÁS (MIGRÁCIÓ) SZEREPE A MEGYE ÚJJÁTELEPÜLÉSÉBEN A megye újjátelepülése az elmenekült lakosság visszaköltözésével, belső szaporodással, vándorlással és végül telepítéssel történt. Kiemelkedő szerepet azonban csak a visszatelepülés és a vándorlás játszott, mert a belső szaporodás az országos átlagot nem haladta meg, telepítés pedig csak 1749 után fordult elő, akkor is csak szórványokban. A visszatelepülök kilétéről, de főleg mennyiségükről a Jászság kivételével pontos adataink nincsenek. Valamelyes képet - egy-egy község esetében - csak akkor alkothatunk róluk, ha módunkban áll egy-egy pusztulás előtti és utáni időben készült névszerinti összeírás összehasonlítására. A Jászságban ilyen szempontból azért kedvezőbb a helyzet, mert a Pentz-féle összeírás az őslakosokat is névszerint megjelöli. A visszatelepülésnek egyébként az 1687-1703 és az 1710-1723 közötti időszakokban volt kiemelkedő jelentősége. 1687-1703 között a Jászságban a lakosságnak mintegy 70, máshol pedig mintegy 90 százaléka származott ilyen forrásból. Ugyanezek aránya 1710-1723 között mindenütt kb. csak 50% volt. Az arányeltolódás nem a visszatelepülök számának csökkenéséből adódott, hanem a vándorlás nagyarányú felfutásából. Az újjátelepülésben a visszaköltözés mellett a legnagyobb szerepet a vándorlás játszotta. Szolnok megye - Békés, Csongrád, Pest, Zaránd, Bihar vármegyékkel és a Kiskunsággal együtt - azon területek közé tartozott, amelyekben a vándorlás hosszú ideig jelentős tényezője volt a gyarapodásnak. Ez a szerepe maradéktalanul 1687 és 1735 között érvényesült, 1735 után viszont visszazuhant olyan alacsony szintre, hogy ezután nem tudott szerepet játszani a lélekszám növekedésében. A bevándorlóknak kb. 90%-a szabadköltözéssel nem bíró örökös jobbágy, a korabeli összeírások szóhasználata szerint szökött jobbágy volt. A többiek a kisnemesség, a libertinusok, a katonarendűek és a szabadköltözésű jobbágyok soraiból toborzódtak. A bevándorlók zömét képező szökött jobbágyokról számos öszszeírás és egyéb kiegészítő forrás állt rendelkezésünkre. Ezek alapján a szinte kimerítő számszerűség mellett pontos képet lehetett alkotni nemcsak a vándorlás, hanem az újjátelepülés folyamatáról, tendenciáiról, földrajzi összetevőiről, valamint egyéb oldalairól is. A BEVÁNDORLÁS 1687 ÉS 1703 KÖZÖTT 1703 előtt a szökött jobbágyok bevándorlása a Jászságban játszotta a legnagyobb szerepet, 1686-tól folyamatosan érkeztek a bevándorlók évenként 3-11 család mennyiségben. Az évek so111