Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

III. Amint láttuk ennek a rettenetes ínségnek okozója a nagy aszály'osság egész nyár folyamán tartott s amikor már a sokat szenvedett emberekben a reménytelenség tetőpontra hágott, augusztus közepe felé „nyári túri-vásár után" végre megeredtek az ég csatornái és megérkezett a régvárt, lekönyörgött eső. S mintha az időjárás is jóvá akarná tenni szertelenségét, az esőzés napokig tartott egyfolytában és rövid néhány hét alatt, szeptember végéig az egész nyári csapadékhiány nagy részét pótolta. Ember és állat szinte megkönnyebbült, mert a bőséges esőzés következtében már augusztus végén annyira kisarjadt a fű, hogy a jószágokat, amelyek még megmaradtak, ismét ki lehetett verni a legelőre. Ecsegre augusztus 30-án verték ki ez évben mostmár másodszor a ménest. Lassanként hazahajtják az Erdélybe nyári legelőre elhajtott jószágokat is. Ami megmaradt belőlük, az itthoni kövér legelőkön biztos megélhetést talált. Már szeptemberben Ecsegen térdig érő mezőt legeltek a szörnyű ínséget átélt jószágok s egész télen át kint maradtak a legelőkön. A jó öreg Ecsegpuszta is, mintha elégtételt akart volna szolgáltatni örökös bérlőinek, a kevi jószágtartó gazdáknak, amiért azok egy teljes évig haszontalanul fizették érte a haszonbért, a hosszú pihenés után csak úgy dúrta ki magából a legpompásabb mezőt, mellyel az igénytelenné vált, leromlott jószág szakadásig megtölthette bendőjét. Ebből baj is lett, mert amint a közbirtokossági jegyzőkönyv írja november 4-ről „az ecsegi pusztán lévő gulya, amiatt, hogy az új mezővel, bodorkával jólakván, gyomra kireped, naponként döglik". Ezért meghagyják az ecsegi pénztárnoknak, hogy „néhány lat szalamiaszeszt" szerezzen be s a szarvasmarhák ezútoni gyógyításáról gondoskodjék. Ugyanígy írja le az esőzések megindulása után bekövetkezett fordulatot egy december 3-áról keltezett kisújszállási tudósítás is: „A tökéletesen kiégett és fekete porral beterített legelő, melyből a fű gyökere végképp kiveszettnek látszott, a szept. 23-i esőre elkezdett a legszebb bodorkával fordulni fel, több más jó füvek gazdagon hajtották és a megmaradt kevés számú marhának lett oly jó legelője, milyen ezen évszakban több év óta már nem volt. Az elkényszeredett juhok felhíztak, marhák, lovak hasonlóan és a fagy beálltáig folyvást kintlaktak. Mindamellett a föld csak kevésre van megázva, alig barázda fenékig. Még a kerti föld is csak kis ásónyomnyira. A kutakban azon módon van a víz, mint nyáron. Igen sok esőnek, igen sok havazásnak kell lenni, hogy a föld a maga szükséges nedvességét végre valahára visszanyerhesse". Majd a búzavetésekről írja, „Sokan a levágatlan apró búzát leboronálták augusztusban, abbeli reményben, hogy mint 1836/37-ben majd szépen kikelve gazdag — ú. n. vadbúzájuk lesz. Azonban ez úgy látszik nem sikerült. Mások — és okosabban — leszántották, elboronálták, ebből kerekedett aztán az a dús erős őszi vetés, melyet minden úton-módon egész szeptember végétől kezdve a mai napig etetni, töretni kellett, nehogy szárba induljon. A rendes vetések a szokott okt-nov.-ben jó munkába tétettek és már ki is keltek." Az őszi vetések mindenütt hihetetlen buján indultak fejlődésnek, annyira, hogy október végén a térdig érő búzavetéseket meg kellett kaszálni. Még ott is nőtt búza, ahol nem is vetettek. Az egész évben parlagon hevert szántóföldek hirtelen kizöldültek és buján tenyészett rajtuk a legkülönbözőbb gyomféle. A rendkívüli nagy szükség takarékosságra tanította a gazdákat. Neki is láttak még a máskor semmibe se nézett paréj és bondor-kaszálók betakarításához is, hogy ezt a silány takarmányt óvatosságból egy másik szűk esztendőre tartalékolhassák. Szinte szállóigévé vált az a mondás, mellyel a 63 évet átélt öregek szokták volt a takarékossághoz nem szokott, náluk fiatalabb generációt korholni: „Te sem értél még 63-at". A rettenetes 1863. év, melyet méltán emlegettek még évtizedek múlva is az azt átélt eleink „nagyínség" néven, súlyos csapást mért az alföldi, közelebbről a nagykunsági, egyébként is sokat szenvedett lakosságra. Ez a csapás gazdasági vonatkozásban mély nyomokat hagyott hátra. Híres tájfajta, szilaj szarvasmarháink talán ebben az időben tűntek el örökre. A jószágállományban előállott roppant nagy hiány pótlására ezután kezdtek lassanként beszivárogni az idegen fajta, elsősorban erdélyi, később a külföldi nyugati tarka marhák. A juhállomány igen nagy megfogyatkozása után itt is a külföldi nemesített fajta behozatalával kellett a hiányt pótolni és nem sok idő múlva, csaknem teljesen eltűnt vidékünkről a régi magyar pödrött szarvú fekete és fehér racka juh, hogy végképp helyet adjon a kitenyésztett nemesebb külföldi birka fajtáknak. 102