Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Péter László: A karcagi múzeum előtörténete Szűcs Sándorig

Soós ADORJÁN idézett visszaemlékezésében így számolt be a múzeum akkori állapotáról: ,,A múzeum tehát az én időmben nem volt olyan nagy, de csinosan volt berendezve. Mindenütt szürke vászonnal bevont dobogókon álltak a tárgyak. . ."Legszebbek voltak a nagykunsági hímzések, ezekből volt vagy 18—20 darab, és a kerámia volt különösen képviselve. Az egyik sarokban volt egy berendezett kun szoba." 1934-ben Soós ADORJÁN is elkerült Karcagról, s akkor tanártársa, SZÁSZ BÉLA vette át tőle a múzeum gondozását, s elpusztulásáig, 1944-ig ő is volt a múzeum vezetője. Sajnálatos, hogy kérésemre sem volt hajlandó emlékezete alapján összeállítani a múzeum anyagának legalább vázlatos jegyzékét, így erről ma sem tudunk többet, mint Soós ADORJÁN készséges, de általános tájékoztatásából. A múzeumot ebben az időben s ettől kezdve a helybeliek jellemzően „kész múzeumnak" nevezték, s ez akaratlanul is elárulta a múzeumról való hamis elképzelésüket. Mintha az egyszer jól-rosszul berendezett anyag az idők végtelenjéig változatlanul úgy is maradhatna. Aminthogy a kultúrpalotában kiállított anyag 1940-ig valóban változatlanul azonos maradt. 1940-ben kezdődött meg az állandó hellyel eddig sem rendelkező múzeum vándorlása. Katonák foglalták le a polgári leányiskolát, az iskolának be kellett költöznie a kultúrpalota termeibe, a múzeum tehát kiszorult onnét. Átköltöztették a gimnázium melletti polgári olvasókör épületének pincéjébe. Itt már természetesen raktár volt az egész gyűjtemény, kiállításról nem lehetett szó. A Nagykun Skanzen A gyűjtemény pusztulása előtt pár héttel olvashattak a karcagiak egy érdekes tervről, a karcagi szabadtéri múzeum ötletéről.

12 Karcagon — írta ANTALSTY GYULA, a város szülötte, a már akkor kitíínő tollú hírlapíró — régóta foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy a városháza padlásán hányódó Nagykun Múzeum nagyértékű anyagát egy szabadtéri múzeum keretébe építik bele. Az a terv, hogy a kipusztulóban levő szélmalmok egyik utolsó szép példányát, amely a karcag—hortobágyi földút mellett, a város alatt áll, megmentik a lebontás elől, emeletein berendezik a Nagykun Múzeumot, körülötte pedig felépítenek egy Nagykun Skanzent. A szélmalmot övező zsombékos lapos, igen alkalmas arra, hogy életre keltsék benne a hajdani vízinövény-világot, az újjáéledő nád- és sásrengetegben aztán élethűen lennének elhelyezhetők a ,rétes emberek': a pákászok, madarászok, csíkászok, halászok és darvászok készségei. A pákászkunyhó ós csónak, az ingólápon való járást elősegítő több ágú tapogató bot, a lápmetsző, amivel lápi kutat nyitottak, a madarászok hurkai, csapdái, tőrei, a réti méhészek primitív kasai, stb. De megférnének a szélmalom körül a szilajpásztorok enyhelyei, kontyos nádkunyhói és helyet kaphatna itt a maga 250 éves valóságában a kiveszni induló bogárhátú, szalmatetős óltanya, benne az ősi tűzhely típusok, a gátoros, pitar-konyhás fődház, s a tanyai gazdálkodás egyéb első emlékei. A Karcagon élő nagy képességű fiatal néprajzi író, Szűcs Sándor, bizonyára alkalmas volna a nagykun szabadtéri múzeum megszervezésére, s ha a város vezetőségében nagyobb érdeklődés ós érzék, a város közönségében pedig egy parányi áldozatkészség jelentkezne, az utolsó pillanatban meg lehetne menteni valamit ebből az elsüllyedő világból is. A hortobágyi múzeumnak pedig méltó társa születne a karcagi skanzenban. A történelem durván széttaposta az álmodozók terveit. Egy hónap sem telt el, még az addigi karcagi múzeum zöme is elpusztult. A pusztulás A kortársak emlékezete szerint 1944 októberében a visszavonuló német katonák föltörték az olvasókör pincéjében lévő ládákat, s a számukra is hasznosítható ruhadarabokat, elsősorban a bundákat meg a hímzéseket, elvitték. Október 21-én néhány német akna csapott az épületbe, s ezek további pusztítást végeztek a maradék anyagban. Ekkor semmisült meg a leltárkönyv is, melyet szerencsétlenségére SZÁSZ BÉLA szintén a pincébe vitt le. így nemcsak az anyag, hanem a róla készült följegyzések is elpusztultak. A pince betemetődött, s a néhány épségben maradt tárgyat a lakosság — azt vélvén, valamire használhatja — széthordta. Az újjászervezés A helyi hatóságok dicséretére válik, hogy a földosztás után kevéssel már gondoltak a múzeum ujjáteremtésére. A Karcagi Napló 1945. június 30-i számában fölhívást tettek közzé, s kérték, hogy „akik a nagy értékű múzeum anyagából bármit szívesek voltak megmenteni, a városházán a hajdúk szobájában adják le. Mivel megállapítást nyert az, hogy sokan vittek el a múzeum anyagából, nyomatékosan felhívunk mindenkit, hogy tegyen eleget a felszólításnak, nehogy bűnvádi feljelentést kelljen tenni ellenük." A fölszóllításnak nem sok sikere lett. 1947. őszén DR. DÓSA BALÁZS polgármester újabb kísérletet tett a múzeum anyagának visszaszerzésére. Október 29-én kidoboltatta a következő szöveget: 12

ANTALFFY GY., Pesti Hírlap 1944. szeptember 30 38