Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis - A Mátra Múzeum Természetrajzi Közleményei 17. (1992)
Dávid, L.: A Mátra északi lejtőinek csuszamlásos felszínfejlődése
A laboratóriumi vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy a Mátrát felépítő képződmények között vannak konzisztencia-változásra hajlamos rétegek, amelyek csúszópályává alakulva a csuszamlásos folyamatok beindulását lehetővé tették. 1. Az egyik ilyen konzisztencia-változásra igen hajlamos földtani képződménynek az előzetes várakozásnak megfelelően az agyagos, márgás, homokos ottnangi-kárpáti (helvét) slir (palóc nevén apóka) mutatkozott. A vizsgált slirképződményekben az agyagfrakció aránya 30-40 S között váltakozott (2. ábra). Megfelel^ mennyiségű nedvesség hatására erősen képlékennyé vált, így vízáteresztő vulkáni képződmények fekU-anyagát képezve csúszópályává alakulhat és a csuszamlások számára ideális feltételeket teremthet. Az ottnangi-kárpáti slir a Mátralába területének fő építőanyaga, ennek megfelelően a Mátra vulkáni tömegét északról tekintélyes szélességben foglalja keretbe (1. ábra). Jelentősebb ennél azonban ь2 a tény, hogy ez az anyag képezi a vulkáni anyagok feküjét, amit az bizonyít, hogy a mélyebb völgybevágódásokban a Mátra belső részein is több helyen felvételezésre került. Ilyen helyzetben pedig csúszópályaként szerepelhet. 2. A másik számításba vehető képződményt az andezit- és riolittufa jelenti. Egy-egy finomabb szemű tufából álló kőzetpad, miután megfelelő nedvesség hatására elmállott, vizet fölvéve szintén képlékennyé válhatott és csúszópályává alakulhatott. Ilyen vulkáni tufa elmállásából keletkezett agyagos képződményeket írt le SZÉKELY A. az ágavári Csörgőlyuk-barlangból (SZÉKELY,A. 1953.). A közbetelepülő tufarétegek egy része (SZÉKELY A. szerint különösen az "alsó-andezittufa" és a "középső-riolittufa" - SZÉKELY, A. 1960) kifejezetten hajlamos az említett konzisztencia-változásra. A saját laboratóriumi vizsgálatok során elemzett tufaképződményekben az agyagfrakció aránya 15-25 4 között váltakozott (2. ábra). Ezek az adatok bizonyító erejű tényékként foghatók fel a csúszópálya kialakulása szempontjából. a) Az alsó-andezittufa a Mátra északnyugati és északkeleti, keleti részein jelenik meg számottevő kifejlődésben, gallérként keretezve a kemény lávatömegeket. Két változata van: az egyik finom szemű portufa, a másik apró lapillikből áll (1. ábra). b) A régebben középső-riolittufának, újabban dácittufának, dácitos-riolittufának vagy riodácittufának nevezett képződmény szinte az egész hegység területén megtalálható, tekintélyes vastagságban fejlődött ki, E-on széles sávban foglalja keretbe a hegység fő tömegét, s így nagy a rétegtani jelentősége (1. ábra). Jelenleg nagyon különböző magasságokban fekszik, így a legfontosabb szintjelző bizonyíték az eltérő mérvű és jellegű posztvulkáni elmozdulások kimutatására is. Főbb típusai: horzsaköves-szurokköves, sávos-gömbös, Illetve kovásodott változat. A dácitos-riolittufa anyagának szép feltárását tanulmányozhatjuk a Fekete-tó^-től 200 méterre északra. Ez a feltárás a tufa jellegű csúszópályák kialakulásának szempontjából fontos adalékot szolgáltatott. A sárgás-barnás (a Munsell-skála szerint 10YR 0/4) színű dácitos-riolittufa felszíni része elmállott. Az agyagfrakció arány IB %, tehát a tufa elagyagosodásra hajlamos, sőt ez a tufa elég előrehaladott agyagos állapotban van. Nedvesség hatására a száradt tufa laboratóriumi körülmények között is képlékennyé, majd folyóssá vált. Ez pedig azt a feltételezést igazolja, hogy a tufaanyagon Ilyen átalakult állapotban csúszópálya alakulhatott ki. A feltárt tufaréteg felszín alatti folytatása volt a Fekete-tói csuszamlásának pályája. A terepvizsgálatokkal feltárt csuszamlásos formák egy részének környezetében rendre fellelhetők különféle tufaképződmények. Ezt a földtani térképek adatai is megerősítik. Ezek alapján a tufák csúszópályaként való "szereplése" tényként fogadható el. 2. Oomborzatl feltételek A lejtők egyensúlya ellen ható, a nehézségi erők által keltett nyíróerők a lejtők meredekségének és magasságának növekedésével is fokozódnak. A Mátra területe a miocén kárpáti emelettől kezdve aszimmetrikusan emelkedő térszínnek számított. A déli rész a mélybe süllyedt és posztvulkáni üledékek fedték be. Az északi rész ugyanakkor egyre erősebben (legintenzívebben a. pleisztocénben!) emelkedett, és ennek megfelelően egyre erösebben pusztult. 15
