Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis - A Mátra Múzeum Természetrajzi Közleményei 10. (1985)

Endes, M.: A Kiskörei-víztároló gerincesállat-világa

épitése kezdődött, majd egy Tiszabábolnáig terjedő 40 km hosszú és 127 km

2 felületű víztároló körvonalai bontakoztak ki. Ennek kialakítása során azonban az érintett területen ismét mélyreható változások tették próbára az élővilág még megmaradt szigeteit. Az erdőirtások, amelyek még ma is folynak, a földmunkák, igy gátak épitése, csatornák ásása, robbantások átalakították a táj arculatát. A meder duzzasztása 1973-ban kezdődött és 1978-ra befejeződött. Hatására a folyó mozgása lelassult, medrében iszap rakódott le, vízvirágzások léptek fel eleinte. Sokfelé megszűntek a homokpadok és a meredek, u.n. szakadópartok, amelyek pedig oly szorosan hozzá tartoztak a táj képéhez. A tároló feltöltése /vizét márciustól októberig tartják/ során hatalmas, egybefüggő, tószerű kép alakul ki. Bár az átlagos vízmélység csupán 1 m körüli - ez éppen 1 m-rel alacsonyabb a tervezett véglegesnél - a mintegy 4-5 km széles hullámtér impozáns látványt nyújt. Az említett vízmagasságnál azonban a mocsarak és rétek már jórészt eltűnnek a víz alatt, bár nádas, gyékényes, kakás foltokat sokfelé láthatunk. A magasabban fekvő füves, bokros és fás részek szárazon maradva kisebbnagyobb szigetekként őrzik sajátos élőviláguk maradványait, ősszel azután - amikor további öntözésre már nincs igény - a vizet ismét leengedik és eltűnik a "tó". Az elmondottakból láthatjuk, hogy a Közép-Tisza életében újabb, merőben más fejezet kezdődött a Kiskörei-víztároló - miért ne nevezhetnénk "Széchenyitárolónak"?! - létrejöttével. A változások figyelemmel kisérése, amely az élővilágban törvényszerűen bekövetkezik, igencsak vonzó feladatot jelent a kutató számára és ez alól én sem vonhattam ki magam. E helyen a tároló gerinces faunájának 1977 és 1984 közötti nyolc éven át végzett tanulmányozásáról számolok be oly módon, hogy az itt található jellegzetes és a többitől eltérő fekvéssel, fiziognomiával, hidrográfiai viszonyokkal, valamint növénytársulásokkal jellemezhető u.n. típusterületek gerinces állategyütteseit vázolom fel. Emellett felsorolom az eddig észlelt fajokat, röviden jellemezve itteni körülményeiket, érintve mennyiségi viszonyaikat is. A dolgozatomban szereplő földrajzi nevek legnagyobb részét a ma közhasználatban lévő térképeken nem találjuk meg. Pedig a régi térképek és a szájhagyomány által megőrzött elnevezések - erek, fokok, morotvák, fenekek, laposok és tavak - jó része ma is létező objektumok és ezek ismerete nélkül aligha igazodik el a vidéken a látogató, vagy éppen a kutató. Igen kívánatos lenne mindezek összegyűjtése és megőrzése az utókor számára, amig nem késő! Az egyes u.n. típusterületek leírásánál használt botanikai kifejezések /azaz az egyes növénytársulások magyar megfelelői/ SOÖ idézett munkájában találhatók meg, mig az állatok elnevezésénél GOZMÁNY alapvető müvét használtam fel. Irodalomjegyzékem összeállításánál csak a jelen, ill. a közelmúlt viszonyaira utaló forrásokat vettem figyelembe, azokat, amelyek hozzájárulták mondanivalóm alátámasztásához TÍPUSTERÜLETEK ÉS GERINCES ÁLLATEGYÜTTESEIK 1. A Tisza Folyóvízi karakterét a tároló területén is megőrizte a Tisza, bár "vízrendszerét" ma számos kiágazó csatorna bővíti. Teljes duzzasztáskor is erőteljesen folyik medrében, a csatornákban azonban a folyásirány a víz szintjének megfelelően Váltakozik. Keményebb teleken hosszú szakaszokon befagy, de egyes örvények, áramlatok jégmentes részeket is fenntartanak. Felszíne gyakorlatilag növénytelén. A medrében kimutatott halfajok száma - ez jelenleg 49 - a hazai fauna kétharmadát jelenti. Lényeges megjegyezni, hogy a megváltozott áramlási viszonyok következtében csökkent a lebegtetett hordalék mennyisége és ezzel párhuzamosan nőtt a víz átlátszósága. Ez viszont algaszaporulatot eredményezett, amely a haltáplálék gyarapodását vonta maga után /HAMAR, 1977/. Az összefoglalóan a ponty szinttáj alsó régiójába sorolható folyószakaszon az áramlást, valamint a kemény, homokos, márgás aljazatot kedvelők bár megfogyatkozva, de éppen itt élnek, jóllehet az iszaplerakódás fokozódásával életterük egyre szűkül. Ilyen fajok a kecsege, a fejes domolykó, a ragadozó őn, a vésettajkú padúc, a fenékjáró küllő és a rózsás márna. Főként a széli, csendes, sekélyebb vizekben gyakoriak egyes kis termetű fajok, így a kurta baing és a szivárványos ökle. A leggyakoribb, valamint közismert fajok a teljesség igénye nélkül /a 132