Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis - A Mátra Múzeum Természetrajzi Közleményei 8. (1983)

Czajlik, P.: Dr. Véghelyi Lajos (1895–1940)

s feltehető, hogy idővel a ma még ismeretlenek is előkerülnek s bár a területről eddig nem sikerült gyűjtenem ezek közül is a Neomys fodiens, Mustela erminae és a Spalax mai előfordulásáról biztos tudomásom van e vidékről. Zoogeográjiai szempontból tehát nem lesz érdektelen e soro­zat néhány tagjáról pár szóval megemlékeznem. Az itt felsorolt emlős fau­nában úgy pusztai, mint erdei elemek is előfordulnak, s a környékben, habár szorosan egymás mellett is, mindkét területet képviselve találjuk. Az erdei elemeket a közeli Pilis, Gerecse és Börzsöny hegységek hatalmas erdői szolgáltathatták, míg a pusztaiakat a mészhegységek lankás oldalain s a széles völgyekben keletkezett füves, bokrokkal csak kevéssé benőtt, laza löszös vagy homokos talajú területei. A sorozatnak csak néhány oly tagja van, melyek typusos lakói ennek vagy annak a faunaterületnek, míg a többség itt is ott is előfordulhat, s a nevezett területek átmeneti helyein telepedik meg. A lehetőség tehát megvan arra nézve, hogy a felsorolt fajok a környéken ma is előfordul­hassanak. Külön kell szólnom ez alkalommal az e rétegből előkerült patkány­fejű pocokról [Microtus oeconomus (=ratticeps)], mely fajt mint a récens magyar fauna tagját 1908-ban MÉHELY LAJOS mutatta ki első ízben Csallóköz—Somorjáról. Azóta a faj többször is előkerült, nagyobb szám­ban azonban főleg hazai barlangjaink pleisztocénjéből ismerjük, hol is a steppe időszaktól kezdve, mint jellemző postglaciális faj halad végig a diluviumon. A barlangból kikerült egy db jobb oldali alsó állkapcsot magam gyűjtöttem a humuszrétegből és pilisszántói pleisztocén anyaggal történt összehasonlítás alapján határoztam meg. Egy másik, itt előforduló faj, amiről szólni kell, a földi kutya, melyet a környékbeli barlangokból, nevezetesen a pilisszentléleki Legény- és a bajóti Jankovich-barlang pleisztocénjéből Kormos Tivadar már 1914-ben kimutatott, récens előfordulásáról azonban tudtommal erről a vidékről még nincs adatunk, s így ez idő szerint Esztergom vidéke volna a magyar földi kutya dunántúli elterjedésének legészakibb határa. E jelentéktelennek tűnő dolgokra azért voltam bátor hosszabban ki­térni, mert azt tapasztaltam, hogy egyes szerzők a barlangi ásatásokban előkerülő récens anyagot egy-két szóval intézik el, holott szerintem ez a récens anyag is megérdemel bizonyos fáradságot, mert gyakran érdekes, a mai faunára vonatkozó állatföldrajzi adatokat szolgáltathat." Véghelyi fenti megállapításait a magam részéről az ökológiai ténye­zők segítségével és VÁSÁRHELYI gyűjtésével való összehasonlítás alapján vizsgáltam. Már az első pillanatban igen nagy hasonlóságot találtam VÁ­SÁRHELYI felsőmérai emlősfauna gyűjtése (1931) és VÉGHELYI eszter­gomi emlősfauna gyűjtésének összeállítása (1927) között. (L.: Függelék.) Ha az esztergomi gyűjtést a felsőmérai faunával és a strázsa-barlangi le­letekkel összehasonlítjuk, azt találjuk, hogy 75%-os a három fauna fedé­se, nagyobb eltérés a cickányfélék (Soricidae) és a pelefélék (Gliridae) faj­számában van. (Az összehasonlításnál eltekintettem a VÉGHELYI által gyűjtött 9 denevérfajtól, bár ebből is 2 faj mindhárom faunában, 4 faj pedig kettőben szerepel.) összehasonlítva az esztergomi faunát a tipikus sztyeppéi pusztapói faunával, ahol VÁSÁRHELYI (1929) igen gyakorinak mondja a Spalaxot {így Pusztapót a Spalax optimális élőhelyének foghat­juk fel hazai viszonylatban), azt találjuk, hogy a pusztapói 18 faj megtalál­21

Next

/
Oldalképek
Tartalom