Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis - A Mátra Múzeum Természetrajzi Közleményei 8. (1983)

Czajlik, P.: Dr. Véghelyi Lajos (1895–1940)

ható az esztergomi faunában is, a Spalax, Sicista és a Mustela eversmanni kivételével. Ha eltekintünk a M. evcrsmannitól (amely még a gyűjtemény revíziója folyamán előkerülhet, hiszen ezt a fajt VÁSÁRHELYI gyűjtése alapján EHIK 1928-ban írja le hazánkból), azt látjuk, hogy a jellegzetes sztyeppe emlősfaunájának 90%-a megtalálható az esztergomi faunában is. Ugyanakkor az esztergomi emlősfaunának denevérekkel együtt 43%-át, denevérek nélkül 60%-át teszik ki a pusztapói sztyeppefauna tagjai. Az egyezésre a magyarázatot könnyen megtaláljuk, ha a gyűjtőhelyek ökológiailag lényeges meterológiai adatait vetjük össze (I. számú táblázat), figyelembe véve H. WALTER megállapítását, miszerint az erdős sztyepp — sztyepp éghajlatának jellemzője, hogy a potenciális evapotranspiráció évi értéke 600—850 mm közötti, a 10 °C feletti napok száma 170 (erdős sztyepp)—200 (sztyepp) között mozog. Ugyanakkor figyelemre méltó azonos száraz nyarú éghajlatot mutatnak a csapadékadatok, az évi vízhiány mennyiségével együtt. A négy gyűjtőhely ökológiai azonossága szembetűnő. Ha mindezek tükrében vizsgáljuk VÉGHELYI récens ásatási eredményeit, valamint figyelembe vesszük azon megjegyzését, hogy „a Spalax mai előfordulásáról, biztos tudomásom van a vidékről" — biztonsággal állíthatjuk az ő gyűjtésének eredményeként, hogy a Spalax leucodon Icucodon Esztergom környékén a pleisztocén végén jelent meg, s a századfordulóig ott élt. (A Spalax megjelenésével egyidejűleg „ a mérsékelt erdei és füves pusztai elemek geológiai értelemben vett gyors beáramlása" következik be, amikor „fokozatosan fellépnek a kétéltű- és hüllőfaunában a varngyok és a kígyók (Bufo, Ophidia), a fehérfogú cickányok (CrociduraK pelék (Muscardinidae) és uralkodóvá válik az erdei egér (Apodemus)" (JÁNOSSY, 1979.) (L.: Strázsa-hegyi barlang faunája; VÉGHELYI, 1925. a.) VÉGHELYI Ablepharus kitaibelii fitzingeri gyűjtésének magyarázatát szintén a klimatikus tényezőkben találjuk. 1927-ig módszeresen gyűjtötte a környék emlősfaunáját, de a Spalax bizonyító példányát nem sikerült begyűjtenie. Ennek oka, hogy a száradforduló tájékán az ember intenzívebb mezőgazdasági talajművelése következtében valószínű, hogy gyakorlatilag kipusztult. A barlangfeltárás leleteinek feldolgozása közben kapja kézhez DUDICH 1923. II. 2-án kelt levelét: „ ... Mennyire vagy a doktorátussal? KERTÉSZ helye üresedésben van és pályázat lesz rá hirdetve!! . .. Ne betegeskedj, hanem doktorálj le és gyere hozzánk!" „DUDICH akkor a Magyar Nemzeti Múzeum Allattárában dolgozott.) 1924. február 16-án doktorál a Bölcsészettudományi Egyetemen geológia — paleontológia — botanika generális kitüntetéssel. Doktori disszertációját a strázsa-hegyi barlangról írja. 1924. november 8-án HÖMAN BÁLINT levélben értesíti a Magyar Nemzeti Múzeumban való alkalmazásáról. Kinevezésének a következő része, miszerint „ ... jelen minőségben történt alkalmaztatása alapján díjazásra igényt nem tart..." komoly hatással van gyűjteményére. Hogy enyhítse gondjait, a gyűjtemény jelentős részének eladására kényszerült. Ez azonban szükségessé tette, hogy hozzákezdjen gyűjteményének rendszerezéséhez, katalogizálásához, amit 1926—27-tel bezárólag el is végez. Ebben az időszakban 29 denevér, 35 kisemlős, 28 madárkoponya, illetve bőr 22