H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 51. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2018)
Paládi-Kovács Attila: Bakó Ferenc, a népi építészet kutatója
mesterség is a céhes iparok közé tartozott, munkájukat a köznép nem tudta megfizetni. Kőből épült lakóházak ott voltak a legnagyobb számban a 19-20. század fordulóján is, ahol a pincék, barlang- lakások régen megjelentek, ahol a kőfaragás szakértelme és a kő megmunkálásának eszközanyaga rendelkezésre állt. Erre vall, hogy az 1910-es országos népszámlálás idején Bogácson, Cserépfalun, Szomolyán a házak 100%-át, Noszvajon 94,6, Bükkzsércen 90,9, Cserépváralján 93,3%-át tette ki a kőházak aránya.66 Tanulságos fejezet szól a kőházakról és a barlanglakásokról Bakó Ferencnek a Parasztházak és udvarok a Mátra vidékén címen megjelent monográfiájában is. Megállapítja, hogy a Mátra-Bükk vidékén 1910-ben minden negyedik ház kőből épült, és 12 Heves megyei faluban 90-100 százalékos volt a kőházak aránya. Azóta a kőfalazatú házak aránya csökkent. Sziklába vájt lakások a Miskolc- tól Sírokig húzódó riolittufa vonulat mentén 18 településen voltak használatban. A 20. század első harmadában kb. 1200 barlanglakás volt ezen a területen, legalább 4-5000 lakóval. Az 1960-70-es években még meglevő barlanglakások kora legfeljebb 150-200 év. Az első írásos adat 1570-ből ismeretes, és szarvaskői pincelakókról szól. „A hagyomány szerint Egerben és közvetlen környékén 1880 körül kezdte meg térhódítását a paraszti lakóházépítésben is a hasáb alakú kváderkő. Az Egerben, Andornaktályán számoskőnek, Novajon kőporkőnek, Nagytályán tufatéglának nevezett fálkövet eleinte csákánnyal faragták simára, [... ] Mikófalván a mónusbéli mésztufát kézi fűrésszel darabolták fel.’’6 Bakó Ferenc a vidék ásványi eredetű építőanyagai között figyelmet szentel a tetőfedő palának is, hiszen a Búkk-hegységben a 19. század folyamán még három palakőbánya működött: Nagy- visnyón, Felsőtárkányon és Bükkzsércen. Utóbbi kettő az egri érseki uradalom birtokában volt. A kőpalát részint az uradalmi épületek tetőfedésére használták, részint Egerben értékesítették. Az uradalom síksági falvaiba is eljutott (pl. Tiszanána, Komló), de inkább a palabányák közeli szomszédságában terjedt el. Alkalmazása a hevesi, borsodi népi építészetben a 19. század utolsó két évtizedére és a 20. század elejére esett.68 Tetőszerkezet, oromzat, tornác és „boldoganya” Bakó Ferenc alapos tanulmányban elemezte a Bükk és a Mátra vidéki parasztházak tetőformáit, utcai és udvari homlokzatait, újabb tartozékait, és többször visszatért a házak hosszanti mestergerendáját a szobában alátámasztó oszlop, az ún. „boldoganya” szerepére, egykori elterjedtségére is. Megállapította, hogy a Mátra és a Bükk vidékén, meg a hegységek északi előterében a nyeregtető, Heves és Borsod síkságain azonban a padlástalan félgömb alakú tető, az ún. bogárhátú ház volt az eredeti tetőforma.69 70 A Palócfóldön réginek tekintett nyeregtető elöl füstlukas oromzattal, alatta széles vízvetővel épült. Később a nyeregtetőt a ház két végén vérteteknek nevezett szilárd oromzat zárja le, de a füstluk még azon is megmaradt. Észak-Heves, Nógrád, Gömör és Borsod összefüggő, széles sávjában a szarufás tetőszer- kezet dominált az 1700-1850 közötti másfél században is. Mindazonáltal a hosszú ágasfákkal és szelemennel épült fedélszéknek számos példája ismeretes még a 19. század végéről is.11 Tanulságos az oromzat fejlődése: a 18. század közepéig (néhol még később is) gyakori volt az oromzat nélküli nyeregtető nyílt padlástérrel, majd egy évszázadon át a vesszőből font sövényoromzat volt használatban. Az 1850-es évektől kezdve terjedt el a deszka vértelek, ami sok helyen még a két világháború között is használatban volt. Heves megye északi, észak-keleti részén, meg a közeli borsodi, gömöri térségben, különösen a kőépítkezésű falvakban, már a 19. század első felében megjelent 66 Bakó 1985.229.; Bakó 1989. III. 632., 692.; Balassa 1994.129., 131., 135. 67 Bakó 1978.63,67-73. 68 Bakó 1978.66. 69 Bakó 1976.135-136. 70 Bakó 1978.100.; Bakó 1989.III.711-714.; Paládi-Kovács 1982.85. 62
