H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 51. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2018)
Paládi-Kovács Attila: Bakó Ferenc, a népi építészet kutatója
Paládi-Kovács Attila BAKÓ FERENC, A NÉPI ÉPÍTÉSZET KUTATÓJA Bakó Ferenc egy-egy rövid budapesti és sárospataki kitérőt követően 1952-ben végérvényesen hazatért Egerbe, s szeretett városához hűséges maradt mindhalálig. Szerteágazó múzeumépítő, kutatásszervező, közéleti és tudományos munkásságának áttekintése e centenáriumi konferencia feladata. Nem egyszerű feladat, hiszen önmagában a tudományos életműnek is legalább négy nagy vonulata van, s mindegyiket jelentős tanulmányok, könyvek sorozatának beható ismeretében lehet majd körvonalazni. Tudományos munkásságának kétségkívül kiemelkedő vonulatát alkotja az észak-magyarországi, - azon belül is a Heves megyei - népi építészet, valamint a térségre jellemző településformák tárgykörébe vágó könyvek és tanulmányok hosszú sora. Kiemelkedő csúcsa ennek a sorozatnak a Parasztházak és udvarok a Mátra vidékén monográfia (Budapest, 1978), ami mellett többi építészeti tárgyú könyve, könyvrészlete is „mellékterméknek” tűnik: Egri borospincék (Eger, 1961), Heves megye műemlékei IMII. (részletek) (Budapest, 1969 1978), Bükki barlanglakások (Miskolc, 1977). Heves megye lakásviszonyairól, falusi, kisvárosi házairól és lakáskultúrájáról, településformáiról és építőanyagairól, az épületek formájáról és az építés módozatairól Bakó Ferenc kutatásai előtt meglehetősen hiányos és bizonytalan ismereteink voltak. Heves megye városainak és síksági felének paraszti, kispolgári lakóházait még kevésbé ismertük, mint a Mátra-vidéki palócokét. A Bátky Zsig- mond által meghatározott „északi magyar háztípus”, Pápai Károly, Pintér Sándor, Istvánffy Gyula és mások 19-20. századfordulón született leíró közleményei mellett, szórványadatokra épült, s a vidék ház- és lakáskultúrájának fejlődéstörténete jórészt feltáratlan maradt. Bakó Ferenc imént említett monográfiája tehát hézagpótló volt, de mégsem ezért emelkedett ki a magyar tájak népi építészetét megörökítő monográfiák közül. Sokkal inkább azért, mert szinte minden kérdést legalább a 18. század derekáig vissza tudott követni, sőt esetenként a 16-17. századig eljutott. Levéltári, ikonográfiái források segítségével sikerült felvázolnia a Heves megyei nép házkultúrájának kétszáz-háromszáz éves fejlődésmenetét.1 Az egri múzeumigazgató Bakó Ferenc a Heves megye műemlékeit kutató munkaközösség tagjaként 1955 és 1966 között bejárta a megye valamennyi, összesen 118 települését, és egyenként leírta, dokumentálta az arra érdemes népi építészeti emlékeket. (Mintegy 450 épületleírást és 2500 fényképfelvételt készített e munka során.) Mindenütt kitöltötte a vállalkozás kezdetén általa szerkesztett kérdőívet, melynek válaszai képet adtak a vizsgált helység településmorfológiai és népi építkezési viszonyairól. A legjelentősebb építményekről mérnöki felméréseket is készítettek.2 Terepbejárásai során Bakó összegyűjtötte a települések helyválasztásával, szerkezetének alakulásával, birtok- és népességtörténetével kapcsolatos hagyományokat, a belterület részeinek megnevezésére szolgáló földrajzi neveket is. Ennek köszönhetően a megye műemléki topográfiája falunként megadja az utcák, szegek, fálurészek elnevezéseit. Ezek a földrajzi nevek még a kis hegyi községekben is bőségesebben találhatók a vártnál. Például Istenmezején az Alvég, Felvég mellett találjuk a helyi lakosok által használt Hóstya, Nagybé, Kovásszá, Újsor, Szárazág neveket, mint az utcák, szegek neveit. Igen fontosak a települések jellegéről adott tömör összefoglalói is, amelyeket a kötetben a jose1 Paládi-Kovács 1979.133.; Paládi-Kovács 1998.270. 2 Ebben a munkában Gyetvai Béla és Jablonkay József volt a segítségére. Bakó 1967. 164. Lásd még: Paládi-Kovács 1979.133.; Paládi-Kovács 1980.140. 47
